Chapter 6 6

Délben azt is megtudta D?m?t?r, hogy a bárón? csak két-három nap múlva lesz látható, mert tegnap hirtelen leutazott dunántúli birtokára.

-Tehát semmit sem tud az éjjeli kirándulásról. Mégis szerencsém van, a mindenségit-d?rm?gte magában és izgatottan nyalogatta szájaszélét a nem várt kellemes fordulatra ...

Az ?rvendezés nem tartott sokáig.

Másnap egy riportujság megírta a k?ztemet?-uti botrány minden részletét. A rend?rkapitány adta le egy ujságiró-barátjának, mint ragyogó és tanulságos m?vészett?rténeti érdekességet. Megfogadtatta vele, hogy nem használja fel kicsinyes és ostoba riportk?zlésekre. Ez az eset a halhatatlanságnak, a memoárirodalomnak való pompás csemege-er?sítette ?szinte és finom elragadtatással ... Ugyanígy kommentálta a m?barátok k?rében és a Fészek Club kártyaasztalánál, a Folies Caprice egy lefügg?ny?z?tt páholyában és az Intim Színház kulisszái k?z?tt ...

-Csak semmi nagykép?ség, semmi indiszkréció, -k?ny?rg?tt a táncosn?knek, a fest?knek, az ujságíróknak és a rend?rtisztvisel?knek- ...tisztán pszichopatologiai érdekesség szempontjából kell nézni a dolgot ... Majd ?tven év múlva a D?m?t?r-monográfiádba felveheted, fiam ...

A riportujság fekete misékr?l, kártyabotrányokról, f?ldalatti titkos orgiákról, utcai késelésekr?l, csecsem?rablásról k?z?lt páratlanul érdekes és intim adatokat. Nevek csak kezd?bet?kkel jelezve. D. J. m?vész. A szobrász szerelme. A méltóságos úr. Diszkréten csak éppen a m?vészet és erk?lcs egymáshoz való viszonyának jellemzésére. Tudományos alapon. Freud, Krafft-Ebing, Havelock Ellis, Iván Bloch kutatásainak felhasználásával, keresve a fájdalomokozás és az erotikum k?z?tt való ?sszefüggéseket.

Az eset tudományos és diszkrét kezelésének ellenére: D?m?t?r személye k?zbotrány és b?nvádi eljárás k?zepébe került. Az ?sszes ujságok kénytelenek voltak foglalkozni vele. Az ügyészség vádat emelt, a m?vészek kizárták D?m?t?rt az ?sszes egyesületekb?l, a bárón? elhagyta férjét, a szobrász elvesztette ?sszes állami megrendeléseit, a mágnásasszonyok elmaradtak a m?teremb?l és az Akadémia tagjainak sorából, a szépm?vészeti miniszter indítványára kit?r?lték. A kritikusok megállapították, hogy D?m?t?r perverz hajlamú, iszákos, vereked?, gonosz ember, terhelt családból származott, fiatal korában díjbirkózó, lánct?r?, gerelydobó és súlyemel? artista volt, a m?vészethez távolról sem konyít, k?faragó korában elsajátított bizonyos olcsó és banális fogásokat, minden m?ve kópia, szemérmetlen plágium, antik torzókról ?sszelopott motívumokkal, Canova-, Begas-, Thorwaldsen-, Delaplanche-utánzat, a szobrászatba átültetett Piloty-stilus lapos, nagykép?, üres és tartalmatlan, együgy? és unalmas reprodukciója ... Elf?ldelték, kiátkozták s hült helyét is megfüst?lték, hogy el?zzék a nyomában netalántán hátramaradt rossz szellemeket. Ekkor láttuk, hogy mily zord hatalommal uralkodott a lelkekben a puritán erk?lcs s minden jóravaló polgár megállapította, hogy némely D?m?t?r-féle bestiális ember b?n?zése legalább arra jó, hogy felkeltse a felháborodás tisztító viharát s rámutasson arra, hogy a társadalom, a k?zvélemény, a fórum nyilvános orgánumai még mindig a tiszta erk?lcs talapzatán állanak, habár egyes emberek el is tévednek az élet s?tét és buja dzsungeljében.

-Nem baj-gondolta révedez? lélekkel D?m?t?r.-én tudom, hogy mi vagyok és mit tettem és nem érdekelnek az emberek tudományos és társadalomerk?lcsi szempontjai. Annyi bizonyos, hogy megfogyatkoztak a j?vedelmeim, de arra még telik, hogy szép délolaszországi márványokat vásárolhassak és kifaraghassam az Odysseát, amit két év óta mintázgatok.

Kissé szomorúan bolyongott ugyan a palotájában, amelyb?l hiányzott a felesége, a titokzatos szépség?, fáradt, ingerlékeny és végzetes kedély? negyvenéves asszony, a maga váratlan és szenzációs szeszélyeivel, szerelmi ?tleteivel, kutyáival, papagályaival, kis baziliskusával, szerecsen inasával, finom, elegáns vendégeivel, teaestélyeivel, migrainjével, k?nnyeivel és kacagásával, titokzatos eltünéseivel és váratlan megjelenéseivel. De D?m?t?r nem esett kétségbe és b?lcs gyermekességgel megvigasztalta magát.

-Sohasem hittem el, hogy ?r?kké tartson ez a boldogság. Tulajdonképpen nem is volt az nekem való élet. ámbár szép volt, csak most látom, a mindenségit.

K?rülnézett maga k?rül s csak most vette észre, hogy milyen fejedelmi interieurben él. A kandalló felett ott függ?tt a felesége arcképe. Mint egy jelenés, némán, fejedelmi g?ggel tekintett le rá, szegény, elhagyott rabszolgára ... A mili?, amely a képet k?rülvette, a ritka damaszkusi sz?nyegek, a bronzveretes, intarziás bútorok, a dús selyemfügg?ny?k, régi mesterek képei, szobrok, vázák, porcellánok, a székek nehéz brokátja, az antik lámpák puha, érzéki fénye, a terem jó illata ... olyan nobilis és m?vészi szépséget vetített e finom és ragyogó asszonyalakra, hogy D?m?t?rnek megdobbant a szíve.

-Ez mind az enyém,-gondolta kissé nehéz és kusza impresszióval.-Bizonyára nagyon boldog ember vagyok-sóhajtotta észre sem vehet? lélekzettel és majdnem elmosolyodott.

Megbiccentette a fejét, a kezével fáradtan és gyengéden legyintve, kilépett az ajtón.

A márványburkolatú hall k?zepén, k?zépkori gót bronzok, templomi kegyszerek, kasulák, dalmatikák, infulák, pásztorbotok, kelyhek, zászlók, szentképek és tipológikus csodasz?rnyek bizarr, vibráló szín? múzeumában egy darabig tétován állott. Az inasa némán, kérdez? szemekkel meredt rája, hogy melyik kabátot adja rá szokott éjjeli sétáira.

D?m?t?r legyintett egyet a kezével. Ma nem megy sehová. Feketét kért és hirtelen benyitott a m?termébe. Rengeteg terem volt ez, a régi dekoratív m?vészek szokása szerint valóságos egzotikus templom, a világ minden tájáról ?sszehordott ritkaságokkal. A színek vad lakodalmat ültek a falakon. Minden rikító és égbekiáltóan hangos. Nagy festett japán szobrok, indus aranyozások, cifra keleti sz?nyegek, primitiv egzotikumok és raffináltan megalkotott párisi m?tárgyak. Minden helyi színhatás a végletekig felfokozva, mint B?cklin képein, a színek orgiájából egy idegfeszít? pokoli tónusba olvadva. Pálmák, nehézszagú virágok, kit?m?tt állatok, fenevadak hosszúsz?r? bundái, mint a Makart-korszak bécsi interieurjei. A sz?gletekben aranyrudakon sátrak, g?r?g és perzsa selyem hímzésekkel, széles olasz hever?diványokkal és ?bl?s karosszékekkel. Ebben a teremben minden a fülledt és túlterhelt érzéki kultúrára és van Roosen bárón?re emlékeztetett. D?m?t?r úgy ténfergett benne, mint egy múzeumban, de nem tagadta: ?rült, hogy ez a múzeum az ?vé.

D?m?t?r egy percig sem maradt a m?teremben. Egy kicsiny benyilóba lépett, egy nehéz lombárdiai csipkékkel függ?ny?zott, feminin ízléssel berendezett budoárba, ahol el?kel? úri modelljei, finom és hajlékony hercegn?k, bankárok és gyárosok sugárzóan buja feleségei ?lt?ztek vagy vetk?ztek a saját portréjukhoz.

Ezen is keresztülhatolt D?m?t?r és eszébe sem jutott, hogy az ország legszebb asszonya tegnap a komornája nélkül j?tt ide, hogy a ruháját magával a m?vésszel kapcsoltassa ki. Bement a hálószobájába és lerogyott egy hatalmas góth gyóntatószékbe, amelynek dagadóan kipárnázott ?blében, a kandalló mellett, szinte elsülyedt. Ezt is az asszony rendezte be neki.

Mint egykor Wagner Richárd, D?m?t?r felesége is szerette a sz?nyeget, a puhát, a hangfogót, a selymet, a suhogót és misztikusan csillogót, a sz?vetet, a színest és red?set, a bársonyt, a meleget és bizalmast és a hálószobája csupa csend volt és puhaság, narkotizáló és altató, még kép sem volt benne, csak beauvaisi tapisseria, roueni gobelin és indiai falisz?nyeg.

D?m?t?r leült és csendesen szivarozott. El?tte párolgott a mokka, a kandallóban pattogott az illatos, friss, gyantás feny?ág, a szivarjának édes, ópiumos illata elbágyasztotta és a m?vész úgy érezte, hogy érdemes élni.

A m?vész már félórája ült mozdulatlanul a gyóntatószék puha karjai k?z?tt. Homlokát néha végigsimította. Egy-egy új csésze kávét ?nt?tt magának. Mer?en nézte a kályha tüzét. Kissé k?h?g?tt.

-Tulajdonképpen nagyon hálás vagyok neked, élet, hogy ?tvenesztend?s koromra ilyen szépen megvalósítottad az álmaimat-gondolta a félórai ?ntudatlan révedezés után.

és eszébe jutott, hogy fiatal szobrász korában, az ifjú fantázia buja telhetetlenségével éppen ilyenre álmodta ki magának a dics?séget, a gazdagságot, sikerrel, diadallal és hódolattal teli zenitjét a karrierjének. D?m?t?r egyszer? és ?szinte lelke beismerte, hogy ez rendkívüli dolog, kül?n?s áldása a sorsnak, tüneményesen ritka szerencse. Nem olyan természetes az, hogy ? odáig jutott. úgy is t?rténhetett volna, hogy útk?zben megfogy az energiája, tévedt utakon elbukik a tehetsége, túlságos szenvedélyek meggátolják a siker kivívásában ... Tulajdonképpen nem is tudja, hogyan sikerült minden. Sem elég ?ntudatos, sem elég vakmer?, sem elég megalkuvó, sem elég ?nfeláldozó nem volt ahhoz, hogy valamit ?nmagának k?sz?nhessen. Nem tett egyebet, csak dolgozott. Ezenkívül pedig éldegélt, tanult, nézegetett, iparkodott, de harcos extázissal sohasem dobta magát az események útjába, valami gyengéd és hatalmas er? tartotta állandóan bizonyos színvonalon, egy jóságos, ellenállhatatlan, titkos kéz vezette mindig, felfelé ... szegénységb?l, kurtakorcsmákból, hidegb?l, s?tétb?l ki a fényességbe, a nobilis és elegáns asszonyok rajongásába, a fejedelmi pompába, f?l, f?l egész az arisztokratikusan finom élet legf?bb büszkeségéig: a családjáig, amelyet királyi fény?zésben tart és mennyei tisztaságban szeret.

-Nagyszer? dolog ez-gondolta hálás, ?szinte és meghatott lélekkel.-Bevallom, hogy a nagy palota, a cselédség, az autó, a jacht, az utazás, a gazdag és m?veit emberek társasága, az a lehet?ség, hogy a magam testi és lelki igényeit egy k?nnyed elhatározással kielégítsem, a feleségem arisztokratikus asszonyi varázsa, ez a pénzen vásárolható m?vészet, kényelem, hatalom, függetlenség és szabadság, ez a korlátlan teljesedése a polgári vágyaknak, mégis csak ez minden, amit az élet nyújthat és én mindezt csak úgy ajándékban vagy megszolgálva, mint királyi honoráriumot élvezem a mindenható végzet szeszélyes kezéb?l.

D?m?t?r annyira becsületes, ?nzetlen logikájú, tisztaszivü és jóhiszem? ember volt, hogy ilyenkor szeretett volna szemt?l-szembe találni egy istent, akinek megk?sz?nje, hogy megnyitotta el?tte a legmagasabb rendü élet kapuját.

Ezen járt D?m?t?r esze a góth imaszékben és már-már elhatározta, hogy bemegy feleségéhez, elmondja neki gondolatait és együtt ?rvendeznek az élet kegyelmes és b?kez? volta felett. Felemelkedett, kett?t lépett, de aztán megh?kkent és visszaesett a székbe, mert eszébe jutott, hogy asszony már nincs ebben a ragyogó palotában. Egyedül van. Elhagyták.

Kissé megrebbent a szempillája, de aztán eszébe jutott, hogy a mi volt, az nem is volt természetes állapot.

-Paraszt vagyok én, hiába-mondta egész hangosan, a m?vészet ?reg, bugris parasztja, vén szamár, ha egy percig is elhittem, hogy hozzávaló vagyok.

D?m?t?r lelke ?sszehúzódott. Nem. Nem ehhez az asszonyhoz szeretne most menni. Egy másik jutott most eszébe. Egy kicsiny, barna, szomorú tekintet? ügyetlen kis teremtés. Egy tehetségtelen, de rajongó lelk? kis kollégája a múltból. Akivel együtt kezdtek lépegetni a m?vészet meredek hegygerincén. Az elfáradt és leült valahol a domboldalon, ? pedig elszakadt el?le, mert a tüdeje birta.

-Ej, ej, hogy jutott ez most eszembe,-t?prengett D?m?t?r és Nórára gondolt.

-Nóra-ismételgette magában el?sz?r mosolygós reminiszcenciákkal, aztán meghatott ellágyulással, végül fájdalmas vágyakozással.-Hol lehet most Nóra? Mi lett bel?le? Talán férjhez ment és elsatnyult, megrútult és meg?regedett idejekorán a gondoktól, a szegénységt?l, a gyermekszülést?l, a családi perpatvaroktól és a meg nem valósult illúziók halálos gy?trelmeit?l.

-Nóra ...-ez a név most, mint egy buja és fantasztikus r?geszme inkarnációja, egyszerre érzékletes és csábító testet ?lt?tt. Maga el?tt látta, szinte kézzel elérhet? k?zelségben a kis fekete szobrászleányt, aki pompás fiatalságával, sz?zi szemérmetlenségével, gy?ny?r? testének engedékeny vonakodásával, ?ntudatlan élvez?képességének végeérhetetlen skálájával, isteni módon átlátszó személyességével, ?r?kké kacér dacosságával neki az els? komoly élet?r?m?ket nyújtotta. Sem azel?tt, sem azóta nem volt szerelme, amely oly apokaliptikus szépséggel, annyi gy?trelmes gy?ny?r?séggel, annyi félelmetes és megrázó szenvedélyességgel kínozta volna férfiúi, fiatalos szemérmességet, büszkeségét, mint a Nórával t?lt?tt évek szinte tragikus szenzációja. Nórával ismerte meg a szerelmet, el?tte csak félénk és ízetlen kísérletezés volt minden, csak másolgatása a regények és színdarabok szerelmeinek, utána pedig csak ?r?k?s keresgélés az után, vajjon találja-e mását annak a hatalmas, gyilkos, halálos mennyei megsemmisülésnek, amely Nóra karjaiban szakadt az ?ntudatára.

-Nóra!-szisszent fel fájdalmas mámorban a m?vész és elviselhetetlen extázist érzett az idegeiben.-Hol lehet most Nóra?

D?m?t?r homlokán vad kétségbeeséssel dobogott a kidagadt véredény. Berohant a dolgozószobájába, felrántotta az íróasztala fiókját, kidobált minden levelet, képet, drága és ereklyés lim-lomot és Nóra fényképe után kutatott. Nóra e pillanatban annyira a szívében ült, annyira beleolvadt a saját testébe, oly k?zel volt az agyához, hogy nem látott bel?le semmit: most nem tudta rekonstruálni azt az arcot, amely egykor legédesebb gy?ny?r?sége és legcsodálatosabb látványossága volt. Nóra oly mélyen eltemetkezett a m?vész egyéniségében, hogy megsemmisült. Nóra elt?nt, csak egy lázas, ?rj?ng? érzés maradt meg bel?le, az els? és utolsó szerelem ?r?k impressziója.

D?m?t?r egyetlen hajszálat, egyetlen levelet, vagy képet nem talált, ami Nóra testi valóságát k?zelebb hozta volna érzékeihez. De minden pillanatban k?zelebb került ahhoz a nagyszer? elragadtatáshoz, amelyben évekig verg?d?tt. Most ?sszes?rítve, megsokszorozva, f?lmagasztosítva érezte egyszerre mindazt a gy?ny?r?séget, amit neki Nóra apránkint, bánattal, kicsinyes kellemetlenségekkel vegyítve éveken át adott. Most ugy érezte, hogy életének ez volt az egyetlen szépsége s mindaz, amit azóta kapott az emberekt?l, elt?rpül, nevetségessé válik és megsemmisül Nóra isteni ajándékai mellett. Egy kimondhatatlan, hálás és szent elérzékenyülés borult a lelkére, hogy majdnem sírva fakadt.

-Hol lehet most Nóra?-ismételgette mániákus szenvedélyességgel és boldog elragadtatásából lassankint kinzó ?nvád és magával szemben szomorú szemrehányás fakadt ki.

-és én ezt az asszonyt már csaknem elfelejtettem. Egyszer csak otthagytam magam m?g?tt, mint egy forrást, amelyb?l az élet vízét ittam ... amelyb?l er?t, ifjúságot, szépséget, ambiciót, m?vészetet, bátorságot, egészséget ittam a nagy gyalogútra ... Otthagytam, hogy mások merítsék meg benne piszkos tenyerüket, hogy mások apasszák drága, tiszta üde cseppjeit, hogy rátapossanak és besározzák és felzavarják és t?nkretegyék és pocsolyává iszaposítsák szivárványosan habzó kristályos folyását.

D?m?t?r szeméb?l kicsordult a k?nny. D?m?t?r gyermekesen tiszta és mély fájdalmat és lelkiismereti furdalást érzett.

Elhatározta, hogy felkeresi Nórát és uj életet kezd vele.

* * *