Chapter 1 1

Magassága 192 centiméter, vállainak szélessége, mint a bibliai Sámsoné, heraklesi ?kleinek egy csapásával le tudta volna teríteni a nemeai oroszlánt, combja egy gladiátor erejét, feje egy óriási gyermek jámborságát, szíve egy imádkozó, b?nbánó, úrvacsorázó falusi asszonyság puhaságát, szeme egy szerelmes kislány naiv ábrándozását juttatta eszedbe, ha valaha találkoztál D?m?t?r Jánossal, a szobrásszal, az aranyérem és a párisi Grand Prix tulajdonosával, a negyvenhét éves, ?szbecsavarodott, orgonahangu és mosolygó bajuszú vén polgárral, aki a Zuglói-út egy fejedelmi pompával, klasszikus izléssel

és áhítatos stilustisztelettel megkomponált villájában lakott, magafaragta kariatidok által tartott fedél alatt, amelynek timpanonján az volt olvasható: Sors bona, nihil aliud.

D?m?t?r János a hivatalos m?vészet államilag hitelesített ranglétráján a legfels? helyet foglalta el, már két év óta méltóságos úr, f?rend, a mesteriskola igazgatója, ámbár a bürokratikus adminisztrációt nem vállalta, mert gy?l?lte az irka-firkát és hijjával volt a tekintélynek nemcsak a n?vendékek, de még a tanárok k?rében is. Mérvadó helyeken egyáltalán nem sokra tartották, éppen a hivatalos világ, az udvar, a kormány és az arisztokrácia részér?l mutatkozó elismerés és az anyagi sikerek miatt. Nem tudjuk, így volt-e ez Leonardo da Vincivel, aki a Sforzák, Michelangeloval, aki Gyula pápa, Rubenssel, aki Vincenzc Gonzaga, Dürerrel, aki Miksa császár, Bernardo Rosselinoval, aki Aeneas Sylvius hivatalos m?vésze volt, de tény, hogy manapság a szerkeszt?ségek és a kritikusi t?rzsasztalok nem jó szemmel nézik, akit a nagyok már befogadtak kegyeikbe.

Ezt D?m?t?r is tudta, azért mindig pirulva, bocsánatkér? arccal, hebeg?n és zavartan jelent meg tanítványai és ifjú m?vésztársai k?z?tt; ilyenkor mindig úgy érezte, hogy nagy és neki felfoghatatlan szellemi óriások k?z?tt lábatlankodik. Cifra elméleteiket nem értette és groteszk vázlataikat ijedten csodálta. A saját fogyatékos akadémiai képzettsége félénkké és alázatossá tette; mégis akadémikusnak csúfolták, ami valójában mindig egy csepp büszkeséget ébresztett benne, mert azt gondolta, hogy igy némi tudományosság hirébe keveredik. ?nmagának azonban bevallotta, hogy Michiels, Semper, Riegl, MaierGraefe, Hildebrand és Rodin k?nyveinek majd minden lapján érthetetlen és homályos sorokra bukkan, amelyeken hiába t?ri kemény s?rtével borított domború koponyáját. Ellenben egy aktot megmintázni úgy, hogy abban a csontvázra az izomzat, az izomzatra a zsiradékpárna és a rostokra, a húsra, a véredényekre az epidermis úgy feküdjék rá, mint az eleven ember testére: ehhez senkisem értett jobban, mint D?m?t?r, a hivatalos m?vész, az akadémikus.

Nem csoda, hogy szerény és sz?kszavú ember lett így D?m?t?r, aki négyszer-?tsz?r megnyalta piros és húsos szájaszélét, míg egy szót kiejtett el?kel? barátai, ragyogóan szellemes kollégái, finoman csiszolt elméj? és sensitiv modelljei: a mágnásaszszonyok és dekadens nagyvilági h?lgyek el?tt, akik mintázás k?zben m?vészett?rténeti és esztétikai m?veltségük szédít? magasságába ragadták a hüledez? mestert. Minthogy tehát szóval nem gy?zte, kénytelen volt szüntelenül dolgozni. ?nt?tte a portrékat, aktokat, heroikus csoportozatokat, emlékmüveket és reliefeket. K?zben pedig jókedv?en füty?részett, ?r?kk?n ég? szivarját rágta hatalmas és vakító fogsorával. Vés?je alatt szikrázott a márvány-mert legkedvesebb müveit maga szerette kifaragni-óriás, bütyk?s, csontos ?klével nyomkodta, d?ngette, pofozta, simogatta, cirógatta a vasrácsra vakolt agyagmintát, mint egy boxoló gladiátor. Ilyenkor kigyúlt alacsony, de boltozatos homloka, apró szemei allelujáztak a munka boldogságában, r?vid s?rü s?rtehaja csapzott az izzadtságtól, szája mosolyra húzódott, arca kipirult s izgatottan nyalogatta ajkát, amelyre vastagon rárakódott a gipsz füst?l?gve porló málladéka. Egy birkózó antik hérosz volt ilyenkor, aki az anyaggal vív diadalmas csatát: ujjainak ?szt?n?s mozdulataival, temperamentumának isteni sugallatából, egyéniségének szent együgyüségével alkot. Ilyenkor nagy, szürke, bozótos feje, széles orra, vaskos állkapcsa, kurta nyaka, óriás vállai, izmokkal párnázott domboru háta és oszlopos lábai egy ?sember monumentális sziluettjében jelentkeztek. Ilyenkor némely impresszionista dáma egyenesen a karjaiba omlott volna, ha D?m?t?r János nem a legszemérmesebb és a leggyávább ?reg gyermek, aki valaha mintázófát, vés?t és kalapácsot forgatott a kezében.

D?m?t?r János sohasem nyult kézzel a modelljéhez, amióta megházasodott. Feleségét, Van Roosen Herta bárón?t, a gazdag, szép és negyvenkét esztendeje ellenére leányos finomságu sz?ke kis teremtést oly vallásos áhitattal imádta, hogy más asszonyszemélyre csak nem nélküli és elvont szobrász-szemmel tudott rátekinteni.

Pedig most már a feleségét is csak hetenként kétszer-háromszor látta bizalmas családi kettesben, ha ugyan bizalmasságnak és családiasságnak szabad nevezni a reggeli vagy ebéd alatt elt?lt?tt merev és szertartásos félórát, amit neki ez a majdnem virággá, vagy k?zépkori szonetté finomodott, idegbeteg és rajongó kis hiszterika engedélyezett. Eleinte természetesen nem volt ez így. ?t éve annak. Van Roosen bárón? akkor már elvált asszony volt. Münchenben látta meg a szobrász egy aktcsoportját: Páris elrabolja Helénát. Meghallotta, hogy Párist a m?vész saját magáról mintázta tük?rb?l.

-én leszek a Helénája-kiáltott fel ideges gy?ny?rt?l borzongva a bárón? és f?ldh?z vágva a Fleurs du Mal-t, úgy találta, hogy mindennél szebb dolog a ragyogó és er?s egészség és hogy a saját aktija nem sokkal marad m?g?tte a homérosi Helénának.

D?m?t?r mukkanni sem tudott, amikor értesült az asszony szándékáról. Nem talált szavakat a védekezésre, csak hajlongott, bólogatott és a szájaszélét nyalogatta. Igy házasodott meg zavarában D?m?t?r s arról sem ?, sem a bárón? nem tehet, hogy e hangulat néhány hónap alatt Heléna impresszionista lelkében elviharzott. Mégis, valahányszor rágondolt az els? hónapok mithologiai szépségeire, elégülten és ?nmagát irigyelve suttogta nedves ajkai k?z?tt:

-Megérte az a néhány hónap az utána k?vetkez? esztend?ket is.

Ezekr?l az esztend?kr?l nemcsak beszélni, de gondolkodni sem szeretett János. Egyetlen nagy, természetes és szinte baromi lemondással intézte el a boldogtalanságát: ki tehet róla, hogy én szeretem ?t és ? nem szeret már engem? Sors bona, nihil aliud,-ismételgette magában ezt a fatalista mondást, amellyel lelkének minden háborgását elsimította.

Kül?nben is egyszerü és egészséges lelkü ember volt D?m?t?r, aki jobb szeretett munka után a m?terem s?tétjében, vagy erdei séta alatt pipázva elmélázni, fuvolázni, harmonikázni, sárkányokon, mesebeli alakokon, óriás embereken, tengeri kalandokon, soha nem látott groteszk állat-figurákon eltün?dni, mint szoknya után futkározni. Szerette a gyenge, csip?s, szénsavval élénkített homoki bort és a sárga, k?nny? s?rt, amib?l szervezete rengeteget tudott megemészteni anélkül, hogy kedélyét túlzottan felizgatta volna. Nála a mámor abban jelentkezett, hogy kedve támadt nagy birkózásokat rendezni, ha találna magához való rendíthetetlen atlétákat. Szeretett volna oly szépen dalolni, fütyülni, hegedülni, hogy a k?vek is meginduljanak és a szobrok táncra perdüljenek ?r?mükben. Szeretett volna katona lenni és csatában verekedni, nagy veszedelmekben emberek életét megmenteni, hajókat partra vontatni, bikákat megfékezni, malomk?vekkel dobálódzni, cirkuszban láncot tépni, tüzes paripán nyargalászni, bebarangolni a világot, sárkányok barlangjába leereszkedni és fenevadaktól a f?ldet megtisztitani, Ha mást nem, legalább k?b?l szerette volna mindezeket kifaragni és ilyenkor halálosan unta a m?vészi rangjával járó k?telezettségeket. és unta az asszonyokat, akik néha hizelegtek neki, máskor kigúnyolták; a m?vészeket, akik megleckéztették tudatlansága és szent igénytelensége miatt; házát, butorait és gazdagságát, amelyet a felesége csapongó fantáziája bujává, terhessé és kényelmetlenné tett a számára; a hivatalos világ nagyképüségét, az iskola szárazságát, a nagy urak leereszkedését és a cselédség arcátlanságát. Unta, gy?l?lte, elátkozta az emberek hódolatát, kiváncsiskodását és bizalmaskodását és ?sszeborzongott, amikor tárlaton, utcán, szalonokban, még a templomban is utána suttogták ezt a szót:

-A mester!

Ilyenkor megsz?k?tt és néhány órára visszaállitotta eredeti énjét magához való primitiv k?rnyezetbe. Elszaladt a K?ztemet? tájékára, egy ?reg, csendes csapszékbe, amely k?zel lévén a sirk?gyárakhoz, mindig tele volt iddogáló k?faragó-legényekkel. Odamenekült D?m?t?r s már útk?zben felcsillant a szeme arra a gondolatra, hogy ejnye a mindenségit, ha jó szerencséje és keze ügyessége cserben nem hagyja, ma délután háromszor egymásután kilenc babát üt le a kuglizóban.

Meg kell ezek után ?szintén vallanunk, hogy az ? lelke nem volt nagy szenzációkra, tragikus szenvedésekre, vagy az ?nelemzés mártiromságára való. A saját egészségének ?r?k forrásából táplálkozva, vágyai messze m?g?tte maradtak a lehet?ségeknek. Ne szépítsük a dolgot, parasztember volt D?m?t?r, egyszerü, de zseniális paraszt, akinek egész idegélete leegyszerüs?d?tt a szép formák és a megr?gzitett emberi mozdulatok másolásához. Ha nem lett volna m?vész, akkor lovakhoz, ?kr?kh?z, buzához és kukoricához tapad minden csápja a benne viruló természetes ?szt?n?knek. Ezt pedig a f?ldb?l, leveg?b?l, erd?b?l, patakból és az édes szüleinek piros paraszt véredényeib?l szívta magába csecsem? gyermek és suhanc legényke korában.

* * *