Chapter 9 No.9

Magdolna kisasszony személyesen ment f?l a kegyelmes úrhoz, mert levelére nem kapott választ. A kegyelmes úr maga elé bocsátotta.

– Régen láttam, kisasszony, – mondotta h?v?sen.

– Kegyelmes úr, – szólt Magdolna, – bocsánatért j?ttem.

– én nem haragszom magára Magdolna, az ilyesmire nincsen id?m...

Magdolna észrevette, hogy minden veszve van. Nagy er?lk?déssel megtámadta a kegyelmes úr hadállásait:

– Az ember néha csalódott, – mondá, – de ezután óvatosabb leszek. Már van néhány tehetséges n?vendékem, kik megérdemlik excellenciád pártfogását.

– K?sz?n?m, – mondotta ?kegyelmessége, – már nem foglalkozom a m?vészettel. Tudja, az ilyesmi fiatalnak való...

Magdolna megsemmisülten távozott. Szívében rettent? elkeseredés lángolt. Egyszerre ?sszeomlott minden, mit húsz évig épített.

– Vége van mindennek, – szólt keser?en és elhatározta, hogy felkeresi Mariannet. Meg fogja mondani neki, hogy ? tette t?nkre, mert ? volt az, aki a nyakára hozta azt a szélhámost. Mert ha az a csirkefogó nincsen, nem t?rténik semmi, nem lesz szerelmes az a buta lány. Mert az okos lányok csak úgy lesznek szerelmesek, ha valami értelme van. Ennek pedig semmi sincsen. Hiszen a báró szegény ?rd?g, akinek nem való a szerelem.

Tehetetlen dühében azonban szükségét érezi, hogy valakit megmarjon. Hogy valakin kiadja mérgét, er?s, nagy vénasszonyos elkeseredését.

Mint a szélroham, úgy rontott be Mariannehoz. Marianne éppen ?lt?z?tt. ?reg csattokat t?z?tt ruhájára és egy vén násfát illesztett f?l.

– Na, maga gy?ny?r?en viselkedett! – rikácsolt Magdolna.

– Nem értem, kedvesem!

– Nem érti? Az ?ccse t?nkretett engem. Kirabolt, kifosztott, koldussá tett. és ezt magának k?sz?n?m!

– Nem érdekel, kedves, – mondá h?v?sen Marianne, – nem is érek rá. Tudja, most sok a dolgom. A kegyelmes úr hivatott...

Magdolna nem tudott egy árva szót sem kiny?gni, csak tágra nyílt szemmel bámult Mariannera.

– énekiskolát nyitok, – folytatta a másik, majd megforgatta a t?rt és Magdolna szívébe d?f?tt:

– A kegyelmes úr ugyanis nagy barátja a m?vészetnek...

Magdolna szívébe mélyen belefúródott a t?r, de elnyomta a kibuggyanó vért.

– Gratulálok Marianne, – mondotta h?v?sen, – csak vigyázzon, hogy azok a lányok ne énekeljenek olyan hamisan, mint maga...

Marianne válaszolni akart, de nem volt rá érkezése. Magdolna ugyanis g?g?s, hideg, szertartásos mozdulattal megbiccentette a fejét és kilebbent az ajtón. Marianne csodálkozva nézte ezt a mozdulatot és elismer?en jegyezte meg:

– Hiába, sokat tanult a nagyuraktól. Mit nem tesz a leveg?!

Szólt és megállt a tük?r el?tt s leutánozta Magdolnát. De csak harmadszorra sikerült neki a nemesen stilusos mozdulat...

Groll úr arcán elfakultak a szepl?k. Nem mintha rosszúl ment volna az üzlet, hanem a szerelem miatt. Néha az igazgy?ngy is megfakul, nem tudni miért, hogy az t?rténhetnék meg ugyanazokkal a drága pettyekkel, melyek a Groll sarjadék arcát voltak hivatva emlékezetessé tenni az emberek el?tt. Groll úr halványodott, szomorú hallgatásba burkolódzott, sápadtan, szomorúan ballagott dolga után. A vénasszonyok részvéttel néztek utána és pompás ?sszehangolással mondogatták:

– Azok a bestiák!

Azok a bestiák a Primusz kisasszonyok voltak, akik k?zül immáron kett? egy-egy jón?vésü fiatalember karján sétálgatott. és boldogok voltak, mosolyogtak, pedig a báró meg az a patikus ketten együttvéve nem értek annyit, mint Groll úr egyetlenegy arcfoltocskája, melyet éppen csak hogy észre lehetett venni. és mégis ?k tették t?nkre azt a derék fiút, kinél gazdagabb nem volt még a túlsó oldalon sem. Egyebekben jóles? ?r?m járta át a szíveket, hogy nem sikerült megfogni azt a sok milliót, melyet Groll úr az orcáján viselt.

– Nem érdemeltek volna meg egy ilyet, – mondogatták és Troszték, kik szemmel tartották az eltévedt lovagot, reménykedni kezdtenek. Az ilyen fájdalmat csak puha asszonyi kéz gyógyíthatja meg. Klárika talán éppen ez okból használt kézfinomítót.

és Troszt mama reménykedve jelentette ki:

– Egy Groll csak tisztes polgárleányt vezethet hajlékába...

A gy?l?let óriás vala a Primusz-leányok iránt, majdnem akkora, mintha sikerült volna megszerezni?k Groll urat. Az ? rovásukra írták Groll elszomorodását, csak azt nem értették, hogy egy rendes ember miért adja oda magát a búbánatnak olyan személyek miatt.

Groll úr megértette. Ha elj?tt az este, ott érezte maga mellett Ica leheletét. A hajából kiáradó illat k?rülfelh?zte, látta mélytüz? kék szemét, fehér arcát, ringó járását és mélységes szomorúságok ébredének benne. Elólálkodott az Ezüst Csillag k?rül, elhallgatta a kisz?r?d? valcereket, de nem mert bemenni, félt a leány látásától, k?zelségét?l. A szíve sajgott, a lelke fájt. Viaskodott, miként a viziló a télid?vel és nem tudott enyhülést találni.

Egyszerre csak f?ltámadt Garai. Az agyonüt?tt, agyonlapított Garai f?lébredt, testet ?lt?tt egy éjszakán. Azon az éjszakán, melynek délel?ttjén ki kellett fizetnie a házbért az üres hatszobás lakásáért, melyet valamikor még Mancikának vett. A sz?nyegek megszívták magukat az orgonavirág-parfüm illatával, de a függ?ny?kben benne volt már a por. Nehéz, fojtó leveg? ült a butorok f?l?tt, mintha halotti koszorúk hervadtak volna a siffonokban. Groll úr ide menekült bánatával és darabos k?nnyeket sírt a pamlagon.

Egyszerre aztán f?lébredt benne Garai, aki Gloriettr?l kezdett beszélni. Hogy jó volna, ha odalépne hozzá és megsiratná bánatos fejét. Odaülnek a zongorához és egy kacagó dalt énekelnek a szerelemr?l, mely olyan, mint a korai virág. Kinyílik, ha süt a nap, de elsorvasztja a legels? szél, meg?li a felfúvó vihar.

– Igen, Gloriett, – mondogatta szomorúan Groll úr, – Gloriett kedves volt hozzám, pedig nem szerettem.

Hirtelenbuggyanó vágy ragadta meg Gloriett után és elhatározá, hogy f?lkeresi. Legalább lesz valaki, akinek ki tudja panaszkodni magát, mert Gruberl néni, kivel ez irányban kisérletezett, imádságot ajánlt:

– Drei Vaterunser, – motyogta a jó ?reg, ki Szent Ferenc harmadik rendjének tagja volt és szent együgyüségében imádsággal gyógyította volna azt, amit csak csókkal lehet.

Groll úr egy délután fel?lt?z?tt. F?lvette Garai tavalyi ruháit, a merészen szabott zsemlyeszín? fel?lt?t, a kockás téli ruhát, a mályvaszín? kezty?t és a hídnál kocsiba ült. Elhajtatott a Szív-utcába, ahol barátságosan néztek utána a házmesternék, kik a legnagyobb hidegben is kapu el?tt álldogáltak, mert hiszen ez az élet...

Groll úr dobogó szívvel ment f?l az emeletre, és megnyomta a cseng?gombot. Idegen, csodálkozó arc fogadta. Groll úr alig tudta kiny?gni Gloriett nevét, úgy megzavarodott.

– Már nem lakik itt, – volt a válasz és becsapódott el?tte az ajtó.

Groll úr szomorúsággal szívében szállott le az emeletr?l, leballagott a házmesternéhez, aki elmondotta, hogy a kisasszony elk?lt?z?tt. Valahova Budára, a Gellérthegy alá, ahol nagyszer?en el lehet bújni az emberekt?l.

– Egy ?reg úr lett a barátja, – mondta az asszony, – de a kisasszony szívesebben volt a fiatal úrral...

Groll úr szomorúan ballagott el, a feltámadó Garai is becsapta ?t.

– Nem érdemes élni, – mondotta és k?zzétett egy apróhirdetést:

áTADó LAKáS. Modern, minden kényelemmel ellátott urasági lakás a József-utcában, családi k?rülmények miatt, azonnal átadó. Ugyanott olcsó áron eladók a butorok is. B?vebbet a házfelügyel?nél.

Mint jó üzletember, nem akarta tovább fizetni a házbért. Annyira sohasem tudott elszomorodni, hogy elfelejtkezett volna arról, hogy mivel tartozik a pénznek, melyet még akkor is megszámlált, amikor Gloriett még vidám dalokat énekelt.

– Ez a Gloriett hálátlan teremtés, – konstatálta és valami kellemetlen érzés férk?z?tt hozzá. Bántotta, hogy Gloriett búcsú nélkül hagyta faképnél, pedig akkor nem gy?zte dicsérni tapintatát.

– Mégis Budára ment, – gondolta, aztán kijavította magát.

– Csak a budai oldalra...

Groll úr ugyanis csak az Erzsébet-hídtól a Margit-hídig tartotta Budának a várost, ami azon túl terült, nem érdekelte.

Idegen volt neki, mert ott mások építettek és mások gyilkolták halomra az ?reg házakat.

Gloriett csakugyan Budára k?lt?z?tt, a Gellérthegy alá. Levetette rikoltó ruháit és polgári kontyba szelidítette haját. A rácvárosi templomba járt és barátságot tartott istenes nénikékkel, kik mindent meg tudtak bocsátani neki. Megbocsátották azt az ?reg urat is, aki karvastag aranyláncot lógatott mellényén, és élesfüst? szivarokat szítt vacsora k?zben.

Gloriett meg volt elégedve sorsával, mert új volt neki ez a világ. A korai lefekvések, a zsíros vacsorák a rácvárosi korcsmákban, a harmónika, amelyen keresztül borbélylegények szuszogták bele bánatukat az ?szi éjszakába. A szél pompás melódiákat tudott és hervadt levelek szagát ráncigálta le a hegyr?l. Szépek voltak a délel?tt?k, amikor egyedül sétálgatott a Dunaparton és komolyan tartotta fejét, úgy hogy nem merte megszólítani senki, csak távolból néztek utána nagy tisztelettel. Jól esett, hogy nagyságos asszonynak szólították és nem szemtelenkedtek vele a férfiak.

Ha este lett és vacsora után hazaballagott a nagybátyjával (ugyan ki is merne idegennel mászkálni ilyenkor), szerényen és tisztességesen viselkedett. Bánatos nótákat énekelt – melyeket a nagybácsi tanított – és halkan verte a zongorát, úgy hogy leheletfinoman h?mp?ly?gtek ujja alól a hangok. Nem ivott pezsg?t, mely táncra er?szakolja az embert és illetlen mozdulatokra igazítja a lábat. Megtanulta a nagybácsitól, hogy a pezsg?nél százszorta tisztább és jobb a valódi óbor, melynek színe olyan, mint a berillk?ves gy?r? és forró tüzet ?nt el az erekben...

A szobák falán tisztes képek komolykodtak. Szent Sebestyén és Nepomuki János néztek le arany keretükb?l. Ez utóbbit kül?n?sen tisztelé, mert a titoktartás vértanuja volt, és nékie szüksége volt a titoktartásra, mert nem jó, ha az emberek beszélni kezdenek...

Néhány hónapig jól érezé magát ott a hegy alatt, de egyszerre csak megszólalt túlnan a város, titkos lámpajeleket küld?tt be az ablakon. A transzparensek bet?i kisértetiesen robbantak, a háztet?k f?l?tt elalvó és kigyulladó sugárjáték mintha szólította volna. A kocsikerekek felrobogtak, megz?rgették az ablakokat és néha-néha egy eltépett dal foszlánya remegett által a Dunán. Ilyenkor Gloriettet elfogta a vágy Pest után. Füle szomjas volt a pesti dalokra, szíve szerelmes a pesti éjszakába. Megmozdult a vére és vágyak szállották meg régen érzett, régen izlelt mámorok után.

Szeretett volna pezsg?t inni megint és táncolni vad cigánymuzsikára, hallgatni az ?sszezúzódó poharak cs?rdülését és keringeni a parketten a nagy csillár alatt, mely ?nti a fényt, a sugárzást, a forróságot és megrebbenti a mámor részegít? arany fátyolát. Valami nehéz sóvárgás, hazavágyás lepte meg és egy reggelen tornyos frizurába rakta haját, f?lvette divatos ruháit, melyeknek szabása olyan volt, hogy k?vetelte a férfinézést. Csattos, magassarku cip?t húzott és az emberek nem gy?ztek hová lenni az álmélkodástól. Az elfojtott pletykák kiszabadultak és a tisztességes asszonyok kezdték félrefordítani a fejüket, amikor elmentek Gloriett el?tt. A nagybácsi legendája elfoszlott és amikor az ?reg úr esténként megjelent Gloriettnél, az emberek megvet?en ujságolták: már megint itt van az a vén bet?r?...

A vén bet?r?nek egyébiránt nem tetszettek ezek a dolgok, de Gloriett nem engedett.

– át fogok k?lt?zni Pestre, – er?sk?d?tt, – már meguntam a bugrisokat. Meguntam a harmónikát és Szent Ferenc asszonyait...

Az ?reg úr a haját tépte dühében, de nem tehetett semmit. Gloriett kereken kijelentette:

– Nekem már elég volt a tisztességb?l... Már nem birom tovább...

Az ?reg úr kénytelen volt meginni a pezsg?t és meghallgatni ama dalokat, melyek hallatára a tisztességes ember úgy tesz, mintha elpirulna. és szomorú lemondással egyezett bele, hogy Gloriett lakást keressen Pestvárosban.

– Isten neki, Pestre fogok járni, – mondotta, csupán azt k?t?tte ki, hogy ne kelljen neki gombos cip?t viselni, mert nagyon megszokta a cuggosat. Gloriett ebbe beleegyezett, mert hiszen a f?hadnagyok is cuggosat viselnek és mégis egészen kedves fiúk.

és Gloriett elkezdett lakást keresni. Olyat, amely neki megfeleljen, melyb?l a lépcs?házra nyíljék az ajtó. és a kezébe akadt a hirdetés, mely a József-utcában kínált hat utcai szobát...

– Azt hiszem, ez jó lesz nekem, – mondá és azon az estén nagyon kedves volt a nagybácsihoz.

Groll úr (az ifjabb) beletemetkezett szomorúságába, mely megn?tt, meghúsosodott, mint az ?szi virágok szirma. Szomorú melankóliával rótta az utcákat, mintha keresett volna valakit. üresek lettek az estéi, mintha kiszaggattak volna a lelkéb?l valamit, ami hozzá tartozott. Ezeken az üres esti órákon megrohanta minden vágy és minden emlékezés és rá omlott lelkére minden panasz. A k?d?s esték megteltek bánattal, sejtelmek és sírások dagadoztak benne. A kaputorkok feketén ásítottak reá és Icáról beszéltek neki. A leveg?ben suhogást hallott; elszállt galambok szárnyarebbenése zokogott a háztet?k felett.

Ilyenkor szomorúan lehajtotta fejét, a szívén megszólalt az a valcer, melyet Knill Erazmus heged?je újjongott, amikor át?lelve tartotta Ica derekát a táncban. és f?lsóhajtott, reszket? szívére keresztülhullámzott a múlt:

– A három galamb, – mondotta, – a három galamb...

Kett? beléje csapott szárnyával, a harmadik nem is érdekelte. és ment, kereste a lépésük nyomát, melyet nem tudott meg?rizni a k?. Elbolyongott a kis házak alatt, melyek látták ablakszemükkel az ? alakjukat, melyeknek íves kapuja visszaverte kacagásukat. Emlékei vitték, beráncigálták a Medve-utcába, mely üres volt és halott, csupán a leeresztett függ?ny?n keresztül sz?r?d?tt ki az élet lámpasugárba fojtva. A kisz?r?d? fény elmosódott sugárpillangót r?pített a vizes k?vezésre, mely olyan volt, mint a tük?r, melyben halott asszonyok nézik arcukat. és Groll úr megállt a sarkon, arcán végig szántott két meleg k?nnycsepp.

állt, gondolkozott, gondolatai ?sszefolytak érzéseivel, mint ahogy gy?nge embereknél szokás. Egyszerre megrezzent, mert valaki megérintette vállát. Gy?ngéden, alig érezhet?en, aztán egy frissen kacagó lányhang csengett a fülébe:

– Groll úr! Jó estét Groll úr!

Stefike volt. Pikáns kis arca hirtelen elkomolyodott, amikor Grollra nézett. ?sszébb vonta vállán a berliner-kend?t és félig hízelked?en, félig sajnálkozva simult a fiúhoz:

– Szegény Groll úr, – mondotta, – maga sír...

Groll settenkedve kapott zsebkend?jéhez, Stefi pedig csicseregni kezdett.

– J?jj?n, kísérjen el, a boltba megyek...

Groll úr hozzácsatlakozott a kisleányhoz és elindult vele. Stefi elfogulatlanul beszélt. Járt a szája, csakúgy ?ml?tt bel?le a szó.

– Szegény Groll úr, én tudom miért szomorú maga. Az Ica miatt. Pedig nem érdemes, higyje meg, nem érdemes... Icával nem lehet ?sszeférni, amióta menyasszony...

Stefi elhallgatta, hogy Ica nyakon üt?tte. Amióta ugyanis menyasszony volt, azóta nagyon hirtelen járt a keze. és most Stefi mindenbe belekotnyeleskedett, egyszerre csak elcsattant a pof, mire Stefi bosszút esküd?tt.

– Csak hencegj, – mondotta, – azt hiszed én nem tudok magamnak fogni egy patikust?!

Ica elnevette magát, de Stefi duzzogott. és hogy találkozott Grollal, úgy érezte, a sors küldte neki.

– Ne féljen, nem fogom megmondani Icának. Még elbizza magát! Azt hiszi mindenki utána bolondul!

Groll urat felvidította Stefi csacsogása. Gyors, eleven, szapora beszéde lecsitította és egy kis der?t lopott reá. Beszéd k?zben belekarolt Groll úrba. Bizalmasan, csacsogva és ?sszehangolta járását vele. Groll úr egészen elszédült, lopva egy-egy pillantást vetett a kisleányra és megállapította, milyen nagy és milyen g?mb?lyü. A karja meleg volt, keresztül süt?tt a fel?lt? sz?vetén. Groll úr megkérdezte:

– Hány éves maga?

– Tizenhét leszek.

Szemrebbenés nélkül mondta, pedig hazudott. De nagy leánynak akart látszani, akit komolyan vesznek az emberek. Míg benn volt a boltban, Groll úr utána kémlelt és megfigyelte hajlékonyságát, izmos testét, magas termetét. Arcb?re világított, mint a holdvilágos havas este, ametisztszín? szeme melegen sugárzott. Groll úr gy?ny?rk?d?tt benne, mint a színnyomatokban, melyeket nagyon szeretett. Amikor a leány kij?tt, észrevette, hogy a nagykend?je alá rejt egy üveget. Groll úr a kend? alá nyúlt, a keze megfürd?tt a melegben. Elvette az üveget és a zsebébe tette.

– Majd én viszem. Mi van benne?

– Rum, – felelte szégyenkezés nélkül Stefi, – ilyenkor nagyon sok kell nekünk.

Groll úr hazakísérte Stefit. A kapunál kezet nyújtott. Stefi megkérdezte:

– Mikor látom megint?!

– Amikor akarja.

– Holnap este hétkor várjon a sarkon, – felelte kigyulladó arccal Stefi és egy er?s irammal befutott a s?tét, nagytorku kapu alá. Groll úr egészen felfrissült, egy sóhajtással lefújt lelkér?l mindent.

– Kedves leány ez a Stefike, – állapította meg és hazaballagott. Restelkedve gondolta végig ezt a találkozást, mert eszébe jutott, hogy mit fognak mondani Ica meg Mancika, ha megtudják. Bizonyára nagyot nevetnek és az a két naplopó (Groll úr imigyen emlegette a v?legényeket) segít nekik. Mert egészen bizonyos volt, hogy Stefi elmond az utolsó szóig mindent. Mert Stefikében nem tudott megállani a szó...

Amikor pedig rátért a megbeszélt találkozóra, gyorsan határozott:

– Nem fogok elmenni. Nem nevettetem ki magam!

Másnap egész nap azzal bibel?d?tt. Nagy szomorúságán keresztül ugyanis odaférk?z?tt hozzá minduntalan Stefike és ingerkedni látszott vele. Sokszor el akarta forgatni magától, de vissza-visszaszállott. érezte a karja melegét és azt a forróságot, mely a nagykend? alatt f?t?tt. Gondolatban bejárta néhányszor ezt a vidéket és megállapította, amit Stefi is bizonyított, hogy ? már nagyleány. Hanem azért ellentállt neki.

– Nem megyek el, – határozott és ehhez tartotta magát. Keményen, mint aki el van szánva mindenre. Hanem amikor leereszkedett az alkonyodás, elkezdett benne dolgozni a vágy. A céltalanság, az üresség hatalmába ejtette. Nem tudott mit csinálni, mert ilyenkor rohanják meg az embert a szomorúságok. Végig terped a lelken az ?szi bánat és minden seb fájni kezd.

– Nem fogok elmenni, – mondotta szomorúan és nekivágott a városnak céltalanul. Onnan átról, a tulsó partról hívogatták a lámpaszikrák, a kigyulladó k?rték, a kivilágosodó ablakok. Jó volna Pestre menni valakihez – suhant át rajta – jó volna, ha megvolna Gloriett! és bolyongott vágyakkal birkózva, reményekkel hadakozva, bolyongott tehetetlenül. Elácsorgott a híd el?tt, nekivágott, de megfordult megint. Mire hét óra lett és az országúti templom harangja belezokogott a sikátorokba, maga sem tudja hogyan, de ott állt a Medve-utca sarkán. El akart menekülni, de már kés? volt. Lenyüg?zték a hangok, a hunyorgató fénysugárkák, megbilincselte az este, a hangulat. és egyszerre csak felsiklott egy háznak lapulva egy ismer?s alak. Stefike volt. Kalap volt a fején, a kezén szarvasb?rkezty?. Már messzir?l integetett. és k?zel érve, belékarolt kacagva, félig szégyenkezve, félig szemtelenül.

– Jó estét Groll úr!

Aztán csacsogni kezdett. Gyorsan, szaggatottan. Hogy nincsen két utálatosabb leány, mint a nénjei, akikkel ?sszeveszett.

– Képzelje, azt mondták, k?ly?k vagyok!

Groll úr nevetett. Stefi pedig bizalmaskodva kérdezte:

– De úgy-e nem igaz? Mondja már, hogy nem...

Groll úr szepl?i kigyultak.

– Nem. Nem igaz. Maga nagyleány. Nagy kisasszony!

Stefike hálásan bújt Groll úr vállához. Bátran cselekedte, mert üresek voltak az utcák. Amikor népesebb helyre érkeztek, megkérdezte Groll urat:

– Kivegyem a karomat?

– Nem. Ne. Hagyja Stefike...

– De akkor azt hiszik, hogy a menyasszonya vagyok. Vagy nem?!

– De igen, – felelte engedelmesen Groll úr, – de igen azt hiszik...

Stefike nekibátorodott. Hallgatva lépkedett Groll úr oldalán, aztán megszólalt. Halkan, csendesen:

– Groll úr, én szeretem magát. úgy-e el fog venni feleségül?

Groll úr szívéhez valami kül?n?s, sohasem érzett érzés markolt. Volt benne valami az ?r?mb?l, a meglepetésb?l, a megd?bbenésb?l is. Egy percig gondolkozott, aztán engedelmesen válaszolt.

– Igen Stefike, feleségül veszem!

– Ez gyorsan ment, – jegyezte meg szemtelenül a kisleány és magához szorította Groll úr karját. Aztán csacsogni kezdett:

– Lássa, magával így kell bánni. Mert maga nagyon jó ember, de nem meri megmondani az embernek, hogy szereti. Pedig én tudtam, hogy szeret. Régóta tudtam.

Groll úr megijedt.

– Mióta?

– Tegnap óta, – kacagott Stefi. Aztán kiegyenesedett. Kifeszítette g?mb?lyü mellét és büszkén így beszélt:

– Na, csak most merjenek hencegni velem azok...

Azok alatt Mancit, meg Icát értette, akik ma is felpofozással fenyegették.

– Lef?ztem ?ket, – gondolta, – lef?ztem...

Groll úr nem gondolt semmit, kábult volt, a feje szédült. Valami melegség futotta el a szívét. és megint megszólalt az a huhogás. Muzsikásan, kacagva a szívére szállt a legszebbik galamb...