Chapter 10 No.10

Stefike diadalmas arccal állt meg Ica el?tt, aki megint ki akarta utalni a nyaklevest. Mert hét óra volt és a kisleány feltün? gonddal igazította a fejére a kalapot. Tüntet?en, kihívóan igazgatta a tük?r el?tt aranyhaját, úgy, hogy lehetetlen volt félreérteni, hogy találkozóra megy. Ica, akinek feltünt a készül?dés, kérd?re vonta:

– Hová mégy?

– Valahova. Dolgom van.

– Este hétkor?

– Igenis hétkor. Amikor nekem tetszik!

Ica felpattant:

– Te, mindjárt nyakon ütlek!

Stefi azonban nem hagyta magát. Kifeszítette mellét és kakaskodva nézett Icára.

– Engem ugyan nem! Nem félek t?led.

Ica fenyeget? mozdulatot tett:

– Hová mégy? Megmondod mindjárt?!

– Ha éppen akarod... A v?legényemhez! Azt hiszed, csak neked van v?legényed!

Ica elnevette magát erre a szemtelenségre.

– Nem mondanád meg, kicsoda?

– A Groll, – felelte büszkén Stefike, aztán hozzátette:

– Tegnap megfogtam. Jó fiú. és olyan élhetetlen...

Ica torkán megakadt a szó. Csak pillanatok múlva tudott valamit mondani:

– Te Stefi, te bolonddá tartasz engem!

– Nem, – felelte a kislány komolyan. – Bizony Isten nem! Ha akarod, idehozom. Olyan engedelmes, mint egy gyerek...

A hír pillanatok alatt elterjedt a familiában, amely mindenre készült, csak erre nem. Primuszné, akit bántott, hogy leányai mindent a háta m?g?tt csinálnak, ezt az egyet megbocsátotta:

– Nagyon jól tette, – mondotta, – mindig tudtam, hogy Stefi k?ztetek a legügyesebb.

Stefi már nem hallotta ezt a dicséretet, mert már kívül volt a házon. Majd hogy ?lben nem vitték ki és Manci hallatlan nagylelk?ségre lobbant: k?lcs?n adta húgának fehér boáját. A kislány nyakára ?vezte és büszkén siklott ki a kapun s szaporán koppanó lépéssel szaladt a sarok felé, ahol már ott lomhult Groll úr alakja, mint valami megázott marabú. Groll úr gy?ny?rk?dve nézte Stefikét, aki a fehér prémmel csakugyan olyan volt, mint egy begyes fehér galamb.

– Megmondtam otthon, – ujságolta gyorsan, – képzelje, megmondtam!

– Mit? – kérdezte Groll úr.

Stefi lesüt?tte a szemét és magát kelletve mondá:

– Azt, hogy mi szeretjük egymást...

Groll urat végigsimogatta valami melegség, amilyen télen a gesztenyesüt? kemencék kazánjából illanik el? és megcsapja az ember arcát. Nem tudott semmit sem szólni, csak gyengéden belekarolt a kisleányba és megszorította kezét. Stefike csacsogni kezdett. Naivan, gyerekesen.

– Maga még nem szólt otthon?

– Nem, – felelte elborulva Groll úr. – Az én apám szigorú ember.

– A szigorú emberek fiai nem házasodnak? – érdekl?d?tt Stefike.

– De igen, csakhogy azt veszik feleségül, akit az apjuk akar!

– Hát akkor... – akadozott Stefike rémülten, – akkor...

Groll úr k?zelebb húzta magához a leányt:

– Ne féljen, megpuhítom én az ?reget.

Stefike megvigasztalódott és a j?vend?r?l beszélt.

– Maga épít?mester, tud maga villát építeni?

– Tudok, – mondotta Groll úr. – Hogyne tudnék!...

– Juj, de jó, – ?rvendezett a kislány, – mert tudja, én villában szeretnék lakni...

Groll úrnak err?l eszébe jutott a József-utcai hatszobás lakás és most már er?sen el volt szánva arra, hogy kiadja másnak. Mert mért ne laknának tornyos tetej? villaházban Stefivel? Csak az ?reget kell megpuhítani. Groll úr minden este lefogadta, hogy másnap el?veszi Groll urat (az ?reget) és beszél vele. Mert ez az átmenet nem tarthat soká. Vagy el?bb, vagy utóbb amúgy is megtudja, hiszen már széltében suttogják a vizivárosi tet?k alatt. A Vizivárosból nem nagy ut a Krisztina, még a legk?vérebb asszony is el tud gyalogolni odáig, nem hogy a szárnyakon szálló hír...

Groll úr ugyanis szakított a tartózkodással és már délel?tt is karonfogvást járt Stefikével. Stefinek, – akit eddig nem vettek számba, – hangosan k?sz?ntek a vénasszonyok. Frau Krisztin már messzir?l integetett neki és alázatosan hajtotta meg a fejét:

– Kezét csókolom, kisasszony!

Warmpoltzter úr olyan alázatosan beszélt vele, mint az alattvaló a királlyal és Muttermayer néni megsímogatta az arcát. Stefi ugyan azt állította, hogy a legjobban szerette volna megfojtani, de jobbnak találta a símogatást. és Stefi értette a dolgokat. Néhány nap alatt megújhodott a ház, varró asszonyok lepték el az utcai szobát. Nagy pesti boltosok hordották a holmit és nem kértek egy árva fillért sem érte. Groll úr j?vend?belije jó volt minden ?sszegre, Stefike pedig értette a hitelbevevést. Ica nem gy?z?tt sz?rny?lk?dni azon, amit m?velt, de amikor megbotránkozott, Stefi letorkolta:

– Az én v?legényem se nem báró, se nem patikus, hanem komoly ember!

Ebben igaza is volt a lánynak, mert Groll úr az utolsó id?kben nagyon elkomolyult. Mintha bántotta volna valami. Stefike nem tudta kicsalni bel?le a nagy komolyság okát, Groll úrban ilyenkor megfagyott a szó. Nem merte ugyanis elmondani, hogy Fábián úr nyomára jutott ennek a szerelemnek és megsuhogtatta megint a nadrágszijjat. Hogy nem sujtott le vele, annak Gruberl néni volt az oka, aki k?zéjük állott, amikor ?sszecsaptak az ebédl?ben.

– Groll Fábián, – mondotta, – az ne csináljon botrányt, aki tíz óra után jár haza ?reg korára. én szégyelném magam!

Groll Fábián rámordult a vénasszonyra:

– Maga fogja be a száját. Semmi k?ze hozzá!

Gruberl nénit azonban nem lehetett elhallgattatni:

– Maga szívtelen, lelketlen ember. Ahelyett, hogy boldog volna, hogy a fia házasodni akar, skandalmot csinál. Az a leány szép, jó és fiatal. Nem lehet mindenkinek pénze...

Gruberl néni ugyan sohasem látta Stefikét, de úgy gondolta, jó lesz elhelyezkedni kegyeiben. Fábián úr azonban kijelentette:

– Ebb?l nem lesz semmi!

– De lesz, – felelte Groll úr. – Elveszem úgy, hogy te ne tudjál róla!

– Akkor kidoblak, – harsogta Fábián úr. – Mindenkit kidobok, aki err?l beszél!

Ez a megjegyzés Gruberl néninek szólt, aki morogva csoszogott ki a szobából. Groll úr (az ifjabb) ugyanezt cselekedte, de haragosan bevágta az ajtót, csakúgy rengett belé a ház. Groll Fábián ebb?l megértette, hogy fiában lázadó ?szt?n?k ébredeztek. és elhatározta, hogy meg fogja verni. Kegyetlenül. Csak arra várt, hogy Gruberl néni ne legyen jelen, amikor szóba kerül az a lány, akir?l Muttermayer úr megbízható adatokat hozott. és Fábián úr mindig el?hozá fiának ezeket az adatokat, gondolván, hogy beléjük kap, mint a hal a horogba és akkor el?kerülhet a nadrágszíj megint. De Groll úr (az ifjabb) óvatos vala. Megérezte a nadrágszíj szelét és hallgatott.

– El fogom venni titokban, – gondolta, úgy képzelvén, hogy akkor amúgy is beleegyezik az ?reg. Aztán meg Stefike ért a nyelvén, hiszen lecsalja a fecskefészekb?l a tollatlan madarat is.

Egy délel?tt levelet kapott a József-utcából. A levél r?vid volt nagyon.

– Tessék átj?nni a nagyságos úrnak, – írták, – délután négykor ki akarják venni a lakást.

Groll úr a megírt id?re megjelent a házban. A házmesterné ?r?mmel ujságolta:

– Nagyszer? népek, még a holmit is megveszik...

Groll úr f?lment a lakásba, amely furcsa szagú volt a portól, meg a parfümt?l és amelyben ropogtak. a bútorok. Türelmetlenül várta az érkez?ket, szeretett volna túlesni a dolgokon. A házmesterné kinyitotta az ablakokat, hogy friss leveg? j?jj?n be a szobákba, megveregette a vánkosokat, melyekb?l vastagon felh?z?tt ki a por.

– Kár volna megtartani – mondotta, – mindent megeszik itt a piszok. Nem is tudom minek tartotta a nagyságos úr?!

Kívül éleset berrent a cseng?, mire a házmesterasszony meglep? fürgeséggel nyitotta ki az ajtót.

– Itt van a nagyságos úr – hallatszott a szava, – tessenek beljebb fáradni...

Groll úr (az ifjabb) észrevette, hogy két ember j?tt. Házaspár. Amikor azonban kinyilt az ajtó, mintha villámos ütés szikrázott volna keresztül rajta, mely az égnek mereszté haját. A belép? h?lgy is elsikoltotta magát. Hangosan, ijedten és tágra nyílt szemmel bámult Groll úrra.

Groll úr megismerte: Gloriett volt. Gloriett, a kacagószem? ?rd?g. A leány m?g?tt ott állott – Groll Fábián, az ?reg Groll, aki fiának az erk?lcsr?l szokott beszélni. Az ?reg irtózatos zavarban volt, megrokkant, ?sszeaszott és dadogni kezdett. Groll úr (az ifjabb) f?lcsattanó hangon támadt neki:

– áá... szépen vagyunk. Nem szégyelli magát?

Groll úr (az id?sebb) k?ny?rg? pillantást vetett a fiára.

– Ne itt – mondotta, – ne itt...

Groll úr (az ifjabb) intett neki és bevitte a szomszéd szobába.

– Kikérem magamnak, hogy ?reg korára ilyeneket tegyen. Nem szégyelli magát?! Megtiltom magának a disznóságokat!

Fábián úr ?ssze volt t?rve. Alázatosan állott fia el?tt. Azon sem csodálkozott volna, ha az ifjú úr nadrágszíját suhogtatja. Szerencsére azonban nadrágtartót viselt.

– Maga akarja megtiltani nekem, hogy én egy tisztességes leányt elvegyek? Maga hoz szégyent a családra, nem az én menyasszonyom!

– Beleegyezem – mondotta az ?reg, – csak hallgass...

Groll úr (az ifjabb) azonban birtokba vette a poziciót:

– Nincs szükségem rá. én nem a magam ura vagyok. De kénytelen leszek a maga k?rmére is nézni. Nem t?r?m, érti, nem t?r?m el az ilyeneket...

Groll Fábián megsemmisült. érezte, hogy vége van. Megsz?nt a hatalma, az akarata, egyszerre ?reg ember lett, aki megbotlott egy k?ben és elesett.

– Azt a n?személyt majd elintézem én – mondotta Groll úr (az ifjabb) és átment oda, ahol Gloriettet hagyták. De Gloriett már nem volt a lakásban. Elillant, elsz?k?tt, elt?nt, mert nem szerette a jeleneteket.

Rax doktor másnap nem tudott hová lenni a megtiszteltetést?l, hogy megint beállított hozzá Groll úr.

– Küldj?n annak a n?személynek négyezer koronát – mondotta és megadta Gloriett címét, melyet Fábián úr nagynehezen bevallott.

– Mi t?rtént már megint? – érdekl?d?tt a fiskális.

– Semmi, csak behálózta az ?regemet.

Rax doktor megcsóválta a fejét:

– Nem jó kikezdeni az ilyen személyekkel – mondotta, – az ilyennek mindig rossz a vége.

– Az én esetemben jó vége lett – felelte Groll úr, aztán elmen?ben még egyszer megjegyezte:

– Nagyon jó vége lett...

*

A kéménysepr?éknél nyomott volt a kedv, pedig már itt volt a tél és rágyújtottak tüzeikre a házak. Vastag, nagy füst?k szállottak a háztet?k f?l?tt és a fekete legények kiszálltak a fehér városba, mint a varjak. A pénz dült a házhoz, mert hiszen megszaporodtak a kémények a Groll cég jóvoltából. Pedig éppen a Groll cég okozta a nagy lehangolódást, mert a posta kartonra nyomott híradást hozott. és szólt a híradás, hogy a cég vezetését Groll Gusztáv úr vette át, aki folytatója leszen a régi elveknek, régi hagyományoknak. Troszték úgy vették a híradást, mintha halotti jelentés lett volna. és mélységes rezignációval állapították meg:

– Az a szerencsétlen el fogja venni azt a kis bestiát!

Mindent hajlandók voltak megbocsátani, a bárót, a patikust, csak Groll urat nem. úgy érezték, ezek a ragadozók egyenesen azért szállottak a csendes házak k?zé, hogy elvigyék a legjobb, a legk?vérebb falatot. Amikor aztán másodszor is hírt hozott a posta, már f?l sem bontották a levelet. Mert úgy is tudták, hogy mit beszélnek a bet?k. A besurranó asszonyok, a Frau Krisztinek és a Gruberl nénik gyorsabbak voltak, elmondották, hogy megt?rtént az eljegyzés. és ami a legszomorúbb vala: Groll Fábián, a keménydereku Groll is ott volt az ünnepségen, melyr?l hiányoztak a kéménysepr?k és a kalaposok. A halászmesterek sem voltanak jelen, kik bizonyára lesüt?tték volna szemüket láttára az erk?lcs?k fordulásának, mely abban csúcsosodott ki, hogy Primusz úr brudert ivott a hatalmas Fábiánnal. Primusz mester egyébként elemében volt és leányaira mutatván, nagy megelégedéssel jelentette ki:

– Ez az én iparom! A szebbik iparom!

Groll Fábián nagyot kacagott a megjegyzésen, a báró azonban félrehúzta a száját. Nem tudott beleilleszkedni a hangulatba, pedig már régen kisült róla, hogy naplopó. Néhányszor el akart illanni a boldogság el?l, de nem bírt Mancika szemével, melynek legkisebb rebbenése engedelmessé tette, mint egy gyereket.

– úgy látszik mégis eszcájgot fogok pucolni – gondolta elkeseredéssel, amikor aztán Stefike feléje billentette a mérleget. Groll Gusztáv úr ugyanis elfoglalván a parancsnoki hidat, nagy terveket forgatott agyában. Hogy ezentúl Pesten is fog építeni, ahol t?bb a telek és magasabbra lehet emelni a háztet?ket. Erre a célra alkalmasnak látszott a báró, aki úgy tudott beszélni, hogy elszédültek az emberek.

– Csak az ilyen gazember imponál odaát, – mondotta bizalmasan Stefikének, ki észrevette, hogy leend? férjében kidagad a budai g?g, mely abba a régi mondásba volt foglalható, melyet valamikor Fábián úr recsegtetett:

– Nem t?r?m a komiszságokat!

Ezt az elvet szigorú konzekvenciával vitte keresztül minden vonalon. Legels?nek Primusz mester és élete párja érezték meg terhes nyomatékkal. Primusz úr ugyanis letette a gyalut és megszüntette a reparálást. Reggelt?l estig ott ült a Szomjas Pacsirtában és a Z?ld Hordóban, ahol istentelen magyar nótákra tanította a dalárdát, úgy, hogy az asszonyi népek riadtan dugták be fülüket. Primusz úrnak úgy megn?tt a tekintélye, hogy már messzir?l lesüvegelték az iparosok, kik eddig szóba sem állottak vele. A bádogosok, lakatosok és cserépfed?k hozzád?rg?l?dztek, mert ki tudja, nem tud-e valami munkát kijárni a vejénél? Az er?s Tóni visszaitta vele a pertut, s elfoglalá régi helyét a bormérésekben, mert Primusz mester nem adhatta oda magát ilyen alacsony dolgoknak. Hitele megnyílt és bár sohasem fizetett, úgy élt, mint egy fejedelem. A szégyenl?s vizivárosi asszonyok, kik csak félfüllel hallgatták beszédjét, most megnyitották el?tte mindkét fülüket (sokan még ajtójukat is) és nagy kár?r?mére minden leányos anyáknak erk?lcstelen életet folytatott vala.

Kiskirálysága azonban nem tartott sokáig, csak az esküv?ig. Esküv? után az ifjú Groll kemény szóval adta tudtára, hogy nem t?ri a komiszságokat és elrendelé, hogy apósa hurcolkodjék Pestre. Mert itt elrontja a leveg?t. E szigoru rendeletnek mégis volt enyhítése. Az, hogy ezután havi pénzek járnak a Groll irodától és hogy – Fábián úr megigérte, hogy s?r?n ellátogat a túlsó oldalra, ahol násza ura jobban kiismeri magát az asszonyok k?rül. Mert dolgozni csak Budán, élni pedig csak Pesten lehet.

és egy esztend?re a behurcolkodás után megint stráfkocsi cs?r?mp?lte f?l hajnali álmából a Medve-utcát. A dalárdisták már ébred? asszonyokat találtak az ablakokban, kik jóles? elégtétellel látták, hogy rakják f?l a kocsi tetejére a kopott bútorokat. A dalárda nótázott, a dalosok ittak, a két meklenburgi nekilódítá a szekeret és bokrétás fejjel megindult a Margithíd felé. Az országúti barátok templomában reggeli misére muzsikáltak a harangok és Primuszné asszonyság a szemeit t?r?lgette a gyalogúton. Eszébe jutottak a régi álmok: a zsírbafúló élet hazajáró lelke kísértette.

– Nem érdemes leányokat nevelni – sóhajtott, mire Primusz mester, ki éppen kibukkant a Szomjas Pacsirta ajtaján, átrikkantott hozzá:

– Ugyan ne kacérkodj, Mári!

Ica a csendes tavaszi estéken elsétálgatott az urával. Békés, csendes, egyszer? emberek voltak. Ott laktak a hegyoldalban és amikor elmentek a Három Korona el?tt, egy papagályt vettek észre az egyik ablakban. Mérges, haragos állat volt és nem tudni miért, folytonosan ezt rikácsolta:

– Au revoir! Au revoir excellence... Au revoir...

VéGE