Chapter 6 No.6

Az Ezüst Csillag úgy gubbasztott a várhegy alatt, mint valami nagy puposhátú sz?rnyeteg. Ablakai kivilágosodtak és sárga szemei éhesen néztek bele a vizes éjszakába. (Itt már kilenckor éjszaka van.) Lomha lessel várta a leányokat, éhes torka egy pillanat alatt elnyelte ?ket. Az es?erny?k selymén indulót doboltak a cseppek és a kisasszonyok úgy hallgatták, mintha nászinduló ritmusa lett volna. Fejük?n csipkekend? védelmezé a frizurát, fehér ruhájukra kabátka simúlt. Arcuk tüzes lett a nagy várakozástól, szemük ragyogott.

Sejtések láthatatlan pillangói szállottak keresztül szívük?n és tavasszal hintették teli az ?szi alkonyodást. Az anyák leányaikon keresztül ugyanazt a remegést érezték, melyet harminc esztend?vel ezel?tt és k?r?sk?rül régen hallgató melódiák emelgették f?l fejüket. Akkor is ?sz volt és a vízcseppek francia polkát táncoltak a kockak?veken és akkor is Rozetti volt a zongorás. Knill Erazmus játszott a heged?n és amikor a kiválasztottak spanyol táncot jártak, csodálatos m?vészettel pengette a mandolint.

A terem ajtajában Popelka úr fogadta ?ket, éppen úgy, mint régen. Szertartásosan, mint ahogy a hercegn?ket szokás. és mindenikhez volt egy-egy szava, kedvesked? megjegyzések hullottak ki bel?le, mintha ódivatú csipkepapirosba csavart cukorkát prezentált volna mindenkinek.

A nagy terem f?lmelegedett, a félhangos beszéd zsongássá keveredett ?ssze. Megjegyzések r?pk?dtek a leveg?ben, majd t?rt szárnnyal hullottak el. Az asszonyok egymás leányait nézték és titokban boldogan állapították meg, hogy mennyivel szebb az ?vék. Pedig egyforma volt valamennyi, mint a régi tajtékszobrok, melyeket egyazon pipam?ves faragott vala. A hajuk sz?ke, a szemük kék. éppen csak abban kül?nb?zének egymástól, hogy az egyiknek nagyobb rózsa égett az arcán, mint a másiknak és hogy a hangjuk vagy mélyebb volt, vagy magasabb.

Amikor a Troszt-kisasszonyok beléptek, f?lmorajlottak az anyák. Mert a leányok harmadszor kerülnek az Ezüst Csillagba. Talán nem is a leányok okozták a feltünést, hanem lovagjuk, kinek arca égett és unottan bámult végig a sokaságon. A lovag ugyanis Groll úr volt, kit Fábián papa nadrágszíjra vett, hogy elkísérje ide Klárikát. Garait egészen agyonüt?tte a szíj, meghalt, megsemmisült és Groll úr szomorú melankóliával emlékezett énje szebbik felére, ki k?nnyelm?en eljátszotta Gloriett kegyét.

– Buta voltam, – mondogatta, amikor magára maradt. – Nagyon buta voltam.

Ugyanazt mondotta Gloriett is, amikor hazakerült. De Gloriett f?l tudott támadni megint, míg Garai úr hiába próbálkozott.

Rosetti mester megüt?tte a zongorát és Knill Erazmus f?lstimmelé a heged?t. A nagy terem f?lkapta a hangokat, mint a forgószél a falevelet. Ide-oda csapkodta a márványborítású falak k?z?tt és a hangok úgy zümm?gtek, mint a sírás. Egyszerre aztán megint f?lzsongott a csodálkozás, az anyák meglepetten néztek az ajtó felé. Az ajtóban ugyanis három leány fehérruhás alakja jelent meg. Mintha három hattyú lett volna. Az egyik barna volt, a másik kett? sz?ke. Szépek voltak, mint az oltárképen a szent asszonyok, és nagy szemük úgy csillogott, mint az opálk? a régi gy?r?n.

A polgárasszonyok megh?kkentek, az els? pillanatban megállapították, hogy ezek a leányok nem k?zül?k valók. Valahonnan idegenb?l j?ttek, valami idegen országból. (Talán Pestr?l.) Erre vallott szemtelen, fitymáló nézésük, mellyel a tisztes asszonyságokat illeték, mosolygásuk, mellyel Popelka úr kedvességeit fogadták. Biztosan mozogtak, mintha századszor lennének itten és minden mozdulatukból kiérzett a megvetés, melyet e szelid leányok iránt rejtegetnek. és szépségük is szemtelen, kihívó vala, mint a plakátoké, melyeket a sarkokra ragasztanak, olyankor, amikor a Városmajorban f?lüti sátrát a cirkusz.

Trosztné legalább ilyeneket mondott leányainak és találgatni kezdte, hogy vajjon kicsodák lehetnek. Ez a kérdés himbálódzott k?r?sk?rül a szívekben, s tanácstalanul néztek egymásra az asszonyok. Mert ezeknek a leányoknak kisér?jük sem volt, kísér? nélkül pedig a tisztességes n?személy nem jár soha. Legalább este nem, amikor odakinn az Ezüst Csillag el?tt romlott fiatalok leselkednek, hogy hatalmukba ejtsék a tánctól f?lhevült leányokat...

Néhányan megkérdezték ugyan Popelka urat, de az ?reg barázdabilleget? kitért a válasz el?l:

– Három galamb...

Ett?l aztán nem lettek okosabbak.

Egyszer azonban mozgás keletkezék. Mint amikor a májusi szél megfújja a fesl? virágokat. T?rtént ugyanis, hogy a három lány, ki Magdolna kisasszonnyal beszélgetett (szintén nem a legjobb társaság) megbiccenté fejét. Megbiccenté pedig Groll Gusztáv felé, ki háromszor hajtotta meg magát. ünnepiesen, mert Popelka ellen?rz?tt minden mozdulatot.

Troszt mama, kit éppen úgy furdalt a kíváncsiság, mint a t?bbit, magához intette a lovagot:

– Mondja Gusztl, kicsodák ezek?

Groll úr egyszer?en felelt:

– A Primusz-kisasszonyok!

Trosztné most már t?bbet is meg akart tudni:

– Honnan ismeri ?ket?!

– Ismerem, – felelte Groll úr kitér?en és a lelkét majd kinézte két szemén. Szepl?i világítottak, jámbor buldogg-képére rárajzolódott a gy?ny?r?ség. Ica rámosolygott néhányszor, de Mancika úgy látszik, haragot tartott vele. Groll úr azonban boldog volt, hogy egy leveg?t szívhatott velük. Egy leveg?t, melybe Knill Erazmus, – ki k?h?g?s természet? vala, – feny?illatot fecskendezett egy ménk? nagy spriccel?b?l, miel?tt elkezd?d?tt volna a tánc.

A tánc azonban az els? estén kés?n kezd?d?tt el. Csak a régi tanítványok ringatóztak a terem k?zepén, a t?bbiek, a kezd?k csak nézték. Groll úr fordulóra vitte a Troszt-leányokat, kik mereven tartották fejüket, mint a vásáros asszonyok, kiknek kosár van a búbjukon. Hogy sikerült letenni ?ket, Mancika el?tt hajtotta meg magát. De Ica leintette ?ket:

– Manci, nekem beszédem van Groll úrral...

és Groll táncra vitte a lányt, aki úgy imbolygott, mint a virág a májusi szélben. Minden porcikája megtelt a tánc ritmusával és hajbókolt, hajladozott, aranyhaja szikrát vetett a csillárok tüzén, kék szeme mint a zafirk? csillámlott és nevet? szájából ki-kivillogott fehér foga.

Minden szem reátapadt, a félénk, sz?gletes polgár-kisasszonyok úgy bámultak rá, mint a f?ld?ntúli csodára és maga Popelka úr sem tudta eltitkolni meglepetését. Ilyen leányt nem látott ifjúkora óta, ennek a leánynak mindene szomjasan issza a muzsikát.

– Manci nagyon haragszik magára, – mosolyogta Ica.

– Megbántam azóta ezerszer is...

– Majd én kibékítem magukat, – felelte a lány, – de figyelmeztetem, hogy ? olyan lány, akit komolyan szokás venni...

Hogy véget ért a tánc, a tenyerek megcsattantak, a tisztes asszonyokból tapsban t?rt ki a csodálkozás. és Groll úr bemutatta az ifjúságot a Primusz-kisasszonyoknak, kik ezen az estén fáradtra táncolták magukat.

Magdolna kisasszony gy?ny?rk?dve szemlélte a három galambot és a kegyelmes úrra gondolt.

– Minden igényt kielégítenek, – konstatálta és boldog volt, hogy ilyen virágszálakat talált.

A Primusz-kisasszonyok lassan-lassan megt?lt?tték a termet jókedvvel és melegséggel, mely láthatatlanul kiáradt bel?lük. Biztatóan mosolyogtak a kezd?kre, kik bátorságra gyúltak. ?ket utánozták valamennyien, melléjük tolakodtak mindannyian. és Popelka úr megelégedetten nézte a tánc bimbózását, az ügyetlenkék hangosan kacagtak, ha valami nem sikerült. A vén táncmester hálásan bólogatott Magdolna felé, ki úgy ült a sarokban, mint egy királyné.

– Nagyszer?, – mondotta ez a bólogatás, – igazán nagyszer?...

Groll úr tüntet?en távol maradott a három galambtól. Trostné ugyanis nem jó szemmel nézte a táncot. Nem hiába volt kéménysepr? asszonya, már a füst szagáról megmondta, kéményt?z-e vagy lángbaborult a ház. ?szt?ne súgta, ez a Groll valamit melenget a szép lányok iránt. Amelyik darázs egyszer rászáll a mézre, másodszor is megpróbálkozik. és kurtán megmondá leányainak:

– Ide nem fogunk j?nni t?bbet!

– Miért nem? – érdekl?dtek a leányok.

– Mert az a Groll nem tetszik nekem. Nem akarok neki alkalmat adni a komiszkodásra!

Szimatja ugyanis azt a szagot vette, hogy a milliomos Groll Fábián fiában nemcsak a kéményt?z lobog, és mert Fábián úr minden estére hozzájuk parancsolta fiát, k?nny? volt visszatartani a fiatalembert a komiszkodástól. Trost úr ugyan disznóságot mondott ilyen esetben, de Trosztné asszonyság szerette a választékos kifejezéseket.

Amikor az els? estének vége volt, a lányok ?sszedugták fejüket. Primuszné asszonyság a foyerben várta ?ket és gy?ny?rk?dve szemlélte piros arcukat.

– Hogy mulattatok? – kérdezte kiváncsian.

– Azt csak most állapítjuk meg...

Ica már útk?zben leutánozta a Troszt-kisasszonyokat. Sepr?nyéltartásukat és merev nyakukat. Amerre mentek, megtelt kacagással minden sikátor, a friss lányhang úgy csengett, mint a megüt?tt zongorahúr. és azon az éjszakán boldog álmot aludtak mind a hárman. Csak Manci riadt f?l egy pillanatra, mert hogyan, hogyan nem, álmába betolakodék a vizlovag. Duzzadt volt a szájaszéle és a szeme mélyen feküdt homloka alatt...

Azontúl minden este megjelentek az Ezüst Csillagban. Icának f?ltünt, hogy Groll úr elmaradt. Csak egy-egy pillanatra nézett be a tánchoz és alig tudott vele néhány szót váltani. Manci k?z?mb?sen vette az esetet, de Ica szerette tisztán látni a dolgokat. észrevette, hogy Troszték sem j?nnek el és megtalálta az ?sszefüggést. és egy este, hogy Groll egy pillanatra besz?k?tt a terembe, megkérdezte:

– Ugy-e maga esténkint a Trosztéknál t?lti az id?t?

– Fájdalom, – mondotta Groll, – az apám rámparancsolt. Tudja, az ?reg nem szereti a vicceket.

Ica f?lpattant:

– Mi csak vicc voltunk magának?! K?sz?n?m. Mit akar akkor maga Mancikával?...

Groll úr arcán kigyulladtak a szepl?k.

– Ica, – mondotta szepegve, – tudja, hogy megbántam mindent. De nem is Manciról van szó, hanem magáról... Tudja, ráj?ttem, hogy tulajdonképpen maga tetszik nekem. Maga valahogy jobb hozzám és olyan okosan tud beszélni.

Ica f?lkacagott, olyan kedvesen buta volt ez a Groll. Aztán megkérdezte:

– Most talán nekem kinálja f?l azt a hatszobás lakást?

– Nem, – szepegett Groll úr, – én nagyon tisztelem magát!

– De Trosztékhoz jár minden este, – vetette k?zbe a leány.

– Nem sokáig, – mondotta Groll, – meglássa, nem sokáig. én nehezen kezdek el valamit, de ha elkezdem, akkor minden ropog...

Két hosszú karjával belemarkolt a leveg?be, mintha láthatatlan nyakcsigolyákat fogott volna, melyeket füstfaragó mesterek és mesternék viselnek. Hiszen k?nny? volna elbánni velük, csak ne volna olyan szerelmes a kéményfüstszagú kisasszonyokba Fábián mester, ki a fián keresztül második ifjúságot élt.

Ica jókedv?en kacagott f?l és ez a nevetés megrázta Groll úr idegeit. Belecsendült a lelkébe, amelyben visszhangok keltek, mint amikor a templomban a vox angelica megrezdíti a festett ablakot.

– Meglássa, igazat mondok Ica, – er?sk?d?tt Goll úr, mire aztán Ica csillapítóan szólt oda neki:

– Csak ne siessen el semmit, – mondotta, – nincsen nagyobb baj, mint a sietés. Lássa, Manci is mindig siet és sohasem ér el semmit...

Groll urat megvigasztalták Ica szavai. úgy érezte magát, mintha a kis leány megsímogatta volna puha, bársonyos kezével. A haja illata k?rülfelh?zte és lomha nagy vére elkezdett sebesen keringeni.

– ? szimpatizál velem, – mondá ?r?mmel, – én szimpatikus vagyok neki!

Szinte hálás volt Garainak, hogy Mancikával elrontotta a dolgot. Mert ez az Ica sokkal szelidebbnek látszott és az ?reg Groll nem szereti a pattogós asszonyokat.

Egy este, amikor már mindenki tudott valamit a tánchoz, Magdolna kisasszony meggyujtotta a csillárokat és megtelt fény?z?nnel a terem. Popelka úr f?lhúzta új frakkját, mely s?tétkék vala és hajtókáiba piros virágot hímeztek a budai asszonyok. Popelka ugyanis nem t?r?d?tt a divattal, mely folyton változik, míg az ?lt?zés m?vészete ugyanaz marad. Rosetti és Knill Erazmus is fel?lt?tték Beethoven-kabátjukat és a feny?szag helyett lóhereparfüm?t hintettek a leveg?be, melybe láthatatlanul beringott valami kül?n?s hangulat.

A kislányok tánc k?zben f?l-f?lkapták fejüket, mintha valaki lesk?d?tt volna rájuk. A Primusz-kisasszonyok pedig észrevették, hogy Magdolna kisasszony sokszor f?lpillant a mennyezethajlásra, mintha valamit keresne azok m?g?tt a titokzatos rácsok m?g?tt. Stefike, akinek olyan szeme volt, mint sólyommadárnak, legalább azt állította, hogy a rács m?g?tt két t?zpont parázslott, két hirtelenszívott cigaretta, de Ica, aki nem szerette a romantikát, rápirított:

– Már megint szamárságot beszélsz...

Igaz, hogy a táncolók k?z?tt legendák settenkedtek a három rácsos ablakról, mely m?g?tt nagy urak leskel?dnek a fehér kisasszonyokra. Titkos ajtó nyílik a fülkékbe, ahonnan jól lehet látni a táncot és a lányokat. Mindenki beszélte, de senki se hitte, mert, amikor Magdolna kisasszonyhoz kérdést intéztenek, ugyanazt mondta, amit az Ica:

– Szamárság...

A kegyelmes úr másnap meglátogatta Magdolna kisasszonyt, kivel egy egyesületben jótékonykodott. Magdolna kisasszony várakozóan kérdezte:

– Hogy tetszett a tánc, kegyelmes úr?

A kegyelmes úr megbólintá a fejét:

– Tudja, hogy szeretem a m?vészeteket.

– és a három galamb?

– Ahhoz csak gratulálhatok. Mindig bíztam a maga izlésében.

A kegyelmes úr k?z?mb?s dolgokról kezdett beszélni, mint mindig, amikor elhatározások el?tt állt. Egyszerre aztán megt?rt egy mondatot:

– Ja igen... Az a kis barna megérdemli, hogy pártfogásba vegyem...

Magdolna meghajolt:

– Nemsokára személyesen fogja megk?sz?nni a pártfogást...

Azon az éjszakán Mancika megint az es?csepplovagról álmodott. A szeme beesett volt és duzzadt szájával meg akarta csókolni a nyakát. Amikor elmesélte álmát Krisztina néninek, a vénasszony f?lkiáltott:

– Maga boldog lesz, Mancika. Meg fog ismerkedni egy nagy úrral, aki szeretni fogja magát. Lesz minden, amit csak akar, ruhája, kalapja, gy?ny?r? cip?je. és pénze sok, amennyit csak akar... Meglássa, hogy igazat beszélek...

Mancika, aki szeretett mesebeli hercegekr?l álmodni, hitte is nem is, amit Frau Krisztin beszélt. Erre célozgatott Magdolna kisasszony is, aki mindennap foglalkozott vele.

– Maga a legszebb lány az egész iskolában, magának nem szabad ostoba házasságot k?tni...

Ezt azért tartotta szükségesnek megemlíteni, mert a Primusz-kisasszonyok k?rül valóságos udvar keletkezett. és voltak k?z?ttük, akiket számba lehetett venni, legalább Ica besorozta ?ket a komolyak k?zé. A legt?bbet Fazekas forgolódott k?rül?ttük, aki patikát készült venni és estéit itt t?lt?tte a kislányok k?z?tt, kiknek fehér volt az arcuk, mint a porcellán tégelyeké, melyekben kézfinomítót árulnak az asszonyoknak...

Fazekas ugyan inkább Icával foglalkozott, de Ica ügyesen rájátszotta Mancikára. Magdolna kisasszony szemét mindez nem kerülte el és egy délután elhivatta a kegyelmes úrtól a bárót, aki néhány hét alatt meghízott, szétterpedt a nagy kényelemt?l. Eltünt arcáról a ragadozó-vonás, mely már elárulja messzir?l a játékos embert.

Vagy egy óra hosszat tanácskoztak. Amikor Magdolna apróra elmagyarázott mindent, Sporn báró vállat vont:

– Komisz dolog, de mit csináljak...

– Az ilyen dolgokat nem kell túlságosan komolyan venni. Még nem halt bele senki...

Sporn bárón s?tétz?ld zsakett volt, amikor belépett a táncterembe. Jobb szemén monokli kevélykedett és arca kifejezése unott volt, megvet?. Egyebekben pompás gyerek volt, az arca hasonlított a divatos színészekére és a kabátja zsebéb?l vérszín? selyemkend? nyújtotta ki t?zpiros nyelvét. Ilyennek álmodták a zúgutcákban a lányok a grófokat, akikr?l csak annyit tudtak, hogy vannak és élnek, sz?rnyen vasaltak és diszkrét parfüm illanik ki kend?jükb?l.

Magdolna kisasszony mutatta be a bárót a Primusz-kisasszonyoknak. Sporn úr arcáról leolvadt az únott kifejezés, amikor meglátta ?ket.

– Csinosak – mondotta Magdolnának, – igazán csinosak...

Ez az elismerés nem esett rosszul Magdolnának. Sporn báró ugyanis értett az asszonyokhoz.

A leányok megváltoztak valamennyien. Mintha Knill Erazmus valami hódító mérget fecskendezett volna a leveg?be, mely a szívekbe szállt. és megmámorosodtak t?le, úgy érezték, Rosetti még sohasem zongorázott ilyen gy?ny?rüen és Knill mester kezében nem zokogott még soha így a heged?. Azok a lapos, százszor hallott, ezerszer megunt melódiák, melyeket a muzsikáló órák minden délben lesírtak, egyszerre megszépültek, megteltek élettel, ritmusuk belekapaszkodott a kifeszített izmokba s Popelka úr mosolyogva látta: így még sohasem ment a tánc. Az arcok kipirultak, Szent János lámpásai kigyúltak hivogató fénnyel a lányszemekben és a pillantásokból szelid kinálkozás szállott a báró felé hangtalanul:

– Akarod? Akarsz?!

A merev, nehézkes, alig mozduló polgárkisasszonyok szívén f?lpattant a titkos ajtó, melyen olyan dolgok settenkednek által, miket nem jó tudni az anyáknak. Besurrantak a kinyílt ajtón és megfestették az álmokat, mint a gondos asszonyok a husvéti tojást. A fakó, egyszín? lánykák megszépültek, mert belépett k?zéjük a mese. A lovag, akinek el kell j?nni egyszer. Néha korán j?nnek, amikor még alig hogy kibújt az els? ibolya, máskor meg elkésnek és térdig gázolnak az elhullott levélben. ?vék a legels? vágy, a szívnek legels? rezzenése, a legels? sóhaj. J?nnek mosolyogva és eltünnek k?nnytelenül. Holttestük t?lti ki a szerelmi ostromháborúban az árkot és aki utánuk j?n, annak k?nny? dolga van...

Az els? lovag! Az els? szerelem! Jó, hogy ezek a lovagok nem támadnak vakon, jó, hogy az els? szerelem máglyája ellobban hamar. Ezeket gondolá Magdolna kisasszony, ki járatos vala a szerelemben. és elgondolta, mi lenne, ha hívná, ha szólogatná ?ket. Egy este üresen maradnának a fehér ágyak és az emberek arról beszélnének, hogy rettent? csapás sújtott rájuk vaskeztyüs kezével, pedig a tavasz lett diadalmas az élet f?l?tt...

A terem forró lett a táncoló lányok lehelletét?l, kik úgy imbolyogtak Knill Erazmus heged?szavára, mint a rózsat?vek a májusi szélben. és kétféle muzsika lengette a ritmust, az egyik a vén heged?s kezefejében lakott, a másik pedig a szívekben. és emez volt a szebb, az er?sebb, a hatalmasabb, ez feszítette meg a lábikrák izmait, ez csalt hivogató sugárzást a szemekbe:

– Akarod? Akarsz? A tied leszek!

A Primusz-kisasszonyokat azonban nem fogta meg a láz. ?k valahogyan hidegek tudtak maradni. Megszokták, hogy el?sz?r hadrendbe sorakozzanak, ha ütk?zetbe mennek és ?ket nem találta senki sem készületlenül. Talán azért, mert velük mindenki harcot kezdett.

A báró mélyen meghajtotta magát el?ttük, amikor Magdolna bemutatta.

– Egyenesen a maguk kedvéért látogatott ide, – mondá, azonban Ica hirtelen visszavágott:

– A báró igazán nagylelk?. én például nem volnék képes érte ekkora áldozatra!

Sporn báró ebb?l megérezte, hogy ezek a lányok nem azok k?zül valók. Azokat jel?lte meg így, kik az els? k?sz?ntésre halálos szerelembe esnek, akik négyoldalas leveleket írnak és akik virágot préselnek az imádságos k?nyvbe.

– Nem szeretem ezeket a kis érzékeny állatkákat – mondá megvet?en, – amikor bizalmas társaságban volt és amikor Magdolna csatasorba állította Mancika ellen, meg volt gy?z?dve, hogy ebbe a kategóriába tartozik. De amikor szembe került vele, megállapította, hogy tévedett. Mert Mancika nem volt ugyan olyan támadó szellem?, mint a huga, de nagyszer?en el tudott oltani minden tüzet. Hideg lett, mint a márványszentek az útszéli kápolnában, melyek alatt hiába lobog a mécses.

Mancika az els? pillantásra megállapította, hogy csinos a fiú. és hogy elegáns. Mert ? a férfiruhához is értett. Gyerekkorában, amikor jóllakott az asszonyi dolgoknak bámulatában, órákhosszat elállongott a férfidivat-kirakatok el?tt és képzeletben fel?lt?ztette lovagjait, a diszkrét mellényekbe megk?t?tte a nyakkend?jüket és kiválasztotta a legszebb keztyüt, melynek gy?ngyház gombja sejtelmesen csillogott, mint az álombeli princek szemei.

A báró vele foglalkozott egész este és vele táncolt. úgy forgatta, mint a pelyhet a beillanó reggeli leveg?, minden mozdulatának engedelmeskedett. Bele tudta ringatni a táncba, mely meggyújtotta az asszonyszívekben a vágyak ámpolnáit, melyeknek fénye kiragyog a szemekb?l, megcsillan a hajfonatokon és rózsát ültet az arcra. Ezen a hevületen keresztül kúsznak forró testükkel a kísértések és minden férfifejben f?lszikrázik a gondolat: jó volna tánc után egyedül lenni...

Amikor vége volt a táncnak és Knill Erazmus tokba zárta heged?jét, a leányok olyan lassan húzódtak az ajtó felé, mint még soha. Az új lovagot akarták látni, aki egyszerre megjelent k?z?ttük és teliültette tavasszal az ?szt.

– Báró – sóhajtottak titokban, – báró és milyen gy?ny?r?!

A báró Mancikával foglalkozott. Kedves volt és mosolygott. Mosolygásában azonban nem volt semmi nekibizakodás, a fiú szemmel láthatóan megjuhászodott.

Groll úr, aki megint kés?n érkezett, megint Icával foglalkozott:

– Hogy tetszik magának, kisasszony, ez az úr?

– óh, nagyon mulatságos és nagyszer?en táncol!

Groll meg volt elégedve a felelettel. A második galamb még nem volt senkié.