Chapter 4 No.4

Groll úr és Garai úr testvéri békességben éltek egy b?rben. Soha nem bántották egymást. Groll úr helyeselte, hogy Garai úr esténként a Groll-familiához nem ill? cselekedeteket bonyolít le Gloriettnél, aki kétértelmü dalokra tanítja vala és úgy itatja pezsg?vel, mintha egyszer f?z?tt s?r lenne a Szomjas Pacsirtánál. Elvégre e tisztes polgárhoz nem ill? dolgokat nem cselekedheti senki, aki Groll névre hallgat. Aztán meg Garai úr megért? vala.

Megértette Grollt, aki vasárnap délutánonkint kénytelen durákot játszani a kéménysepr?éknél és szépeket mondani, megfésült és anyák fülének is elviselhet? dolgokat suttogni a sepr?nyél n?vésü Trost kisasszonyoknak. Megértette, hogy miért titkolja el lényének kett?s voltát, hiszen Groll mindent elmondott Garainak, amúgy sem titkolhatván el el?tte semmit. így aztán nem volt probléma, amely meg ne oldódott volna. Garai k?nnyelmü szoknyavadász és léhüt? vala, Groll Gusztáv úr pedig gy?ngye a budai ifjúságnak. Lelke tiszta és mocsoktalan volt, viselkedése józan apák unokájához ill?.

Gloriett, a nevet?szemü ?rd?g, nem tudott semmit sem Grollról, a derék budai ifjúról. Garai úr meg volt gy?z?dve, hogy az a mamlasz nem is érdekelné, hiszen Grollra rá sem néz senki, aki selyem alsószoknyát visel. Garai hódító fiú volt, kedves, k?nnyelmü, bohém, minek is tolakodnék suhogóruhás asszonyok mellé az a trottli, kit Garai úr vidámabb perceiben maga is megmosolygott.

és meg volt elégedve élete ilyetén való elrendezésével. élt, mint hal a vízben és sohasem is gondolt arra, hogy egyszer csak elapadnak a vizek, elfogy a friss forrás és akkor egyszerre vége lesz mindennek, Pestnek, Gloriettnek, a lépcs?házi háromszobásnak, a pezsg?nek, dalnak, ?lelésnek és Trost Klárika fogja felk?lt?getni reggelenkint, amikor éppen Gloriettr?l álmodik. Mert ezek a Trost-leányok még az álmokat is ellen?rzik...

De erre nem kerülhetett sokáig a sor. Groll úr (az id?sebb) nem er?ltette, mondván, hogy jó ha a férfiember kitombolja magát, miel?tt élete párjává teszen valamely hajadont. A kitombolás alatt Groll úr (az id?sebb) sashegyi spriccert és kuglipártit értett a Nagydiófánál, g?r?g bor kortyogtatását a rácvárosi korcsmákban és kirándulást a határhegyre, hol kékszemü ibolya bámul szeliden a bokrok alól. Ennyi elvégre elég a kitombolásra.

Egy napon azonban nagy változás esett. Hideg szél kezdett fújni Garai úr titkos rózsakertjére. Gloriett ugyanis egy este így k?sz?nt?tte ?t:

– Jó estét Groll úr!

Garai úrban meghült a vér és elsápadt. Nem tudott mit felelni, csak bambán, értelmetlenül nézett Gloriettre, ki ezüstcsengety? hangon csilingelt:

– Groll úr! Groll úr!

Nem sejtette, hogy Gloriett honnan tudta meg. Nem is kutatta, mert rettent? félelmet érzett és a megriadt ember nem nézi, ki l?tt be az ablakán. Gloriett azonban megvigasztalta:

– Na, azért nem szégyen, ha valakit Grollnak hívnak!

és elkezdte simogatni, becézni, keze érintése olyan volt, mint a bársonyé. A hajából ibolyaillat áradt, a szeméb?l leányos sugár. De mindez Grollnak szólt és Garai úr rémülten vette észre, hogy – megcsalják. Megcsalja Groll, a trottli, aki durákot játszik és galambot tenyészt. Fájdalmasan állapította meg, hogy nincsen veszedelmesebb vetélytárs: a lenézett, megvetett, megcsúfolt Groll egyszerre csak ott úszott Gloriett vágyaiban, ki észre sem vette t?bbé Garait.

Csalhatatlan jelenségek beszéltek err?l. Gloriett ugyanis egy csapásra megváltozott. A fejébe vette, hogy Budán jobb a leveg? és hattyútestü felh?k úsznak az égen. A napsugár vérszínü rózsákat szippant ki a f?ldb?l és nincsen szebb, mint a szakállas barátok harangmuzsikája.

– Egyszerre megtisztulnék, – mondotta Gloriett, aki észrevette a legels? pillanatban, hogy Groll úr értékesebb valaki, mint a léh?t? Garai és titokban arra gondolt, hogy nagyszer? volna valami rendes asszonynak lenni, leszokni a táncról és a pezsg?r?l, misére járni vasárnap délel?tt, durákot játszani sz?k családi k?rben a kéménysepr?éknél.

Amikor ezekr?l a dolgokról beszélt, Garai úrban megh?lt a vér.

– Jaj, de megbutult ez a lány! – gondolta.

Akkor meg éppen elfult a lélekzete, amikor Gloriett nyitott automobilon kezdett szaladgálni a Krisztinában és Groll úr (az id?sebb) háza el?tt meglassította a gépkocsit. Kiváncsian bámult be az ablakon és kacagva beszélte Garai úrnak, hogy micsoda pompás birsalmaillat leveg?z?tt ki a szobákból és hogy Groll úr (az id?sebb) aranyos ember.

Garai úr homlokb?rén keresztülgy?ngy?z?tt a veríték. Ez az aranyhaju vadállat még képes, beállít Groll úrhoz (az id?sebbhez) és imigyen k?sz?nti:

– Kisztihand papa!

Ennek azután tragikus k?vetkezése lészen, melyt?l egyformán rettegett Groll úr (az ifjabb) és Garai is. Groll úr (az id?sebb) ugyanis nem érti a tréfát. Rettent? ?klével odabarackolja szerelmetes fia fejebubjára a véleményt.

– Majd adok én neked! Du Vagabund! So a' Person!

Most már reszketve surrant fel a szív-utcai háromszobásba, ahol Gloriett egyszer?, asszonyos ruhában várta, haját feszesre fésült s?r? fonatban csavarta homlokára, miképpen a Trost kisasszonyok. és kijelentette, hogy utálja a táncot, meg a pezsg?t és limonádé-melódiákat kopogott a zongorán, melyeket Groll papa énekelgetett a Z?ld hordóban, amikor az épül?félben lev? bérkaszárnyák bokrétaünnepét tartotta szerelmes jó fiával.

Garai úr érezte, hogy elveszítette a csatát: Groll kiszorította a lány szívéb?l. Nem bánta volna Gloriettet, de bánta a titkot, melyet még Grollnak (a fiatalnak) se mondott volna el, ha nem lett volna egy b?rben, egy pettyes b?rben vele. Mert ez a lány mindenre képes. Le fogja leplezni Groll papának és akkor vége van mindennek, ami ifjúság és ami szép. Az ?reg úr nem ismeri a tréfát és ?sszepárosítja a Trost kisasszonnyal, aki száraz, unalmas és rendes, mint a budai asszonyok fehérnem?-fiókja, melyben a Gugger-hegyen n?tt levendula erjed.

De nem adta f?l a harcot. Garai úr még nem akart meghalni, eltünni, megsemmisülni, még nem akart elfoszlani, mint a régen hallott bordalok, melyek kiszállanak az ember fejéb?l a régi mámorokkal. állta a harcot, csak azon a barackszüreten szeretett volna túl lenni, mely b? termésünek igérkezik vala és amelyet Groll papa fog kikopogtatni fia fejebubján. Már szerette volna megverettnek, megcsapottnak érezni magát (nadrágszijjal is fürgén bánik az ?reg!), hogy aztán megmentse énje értékesebb felét: Garai urat.

Valósággal meggy?l?lte Gloriettet, aki teljesen kivedlett stilusából. Gy?l?lte új frizuráját, polgári szabásu ruháit, nyafogását, szenvelgését. úgy festett, mint valami karrikatura, melyet vasárnaponkint gy?ny?rk?dve látnak a Witzrakete lapján a polgárasszonyok.

Napról-napra kiállhatatlanabb lett a leány és nem is titkolta szándékait, hogy szeretne Grollné lenni, menye a milliomos Groll Fábiánnak, rokona sok tisztes polgárcsaládnak és id?vel bálanyja lenni a l?vészeknek. Ezt aztán nem birta ki Garai úr. Egyszer ráf?rmedt Gloriettre:

– Ne beszéljen butákat. Maga nem ismeri az ?regemet!

Gloriett f?lényesen mosolygott:

– De ismerem magamat! Ne féljen, én tudok ?reg emberek nyelvén beszélni!

Garai úr már az ifjabb Groll fején érezte ama megszámlálhatatlan daganatokat, mellyel ez a szerelem végz?dni fog. és elhatározta, hogy szakít Gloriettel. Elhatározása nem volt nehéz, mert rámosolygott a Primusz kisasszonyok hamvas arca, kik szelidek valának, mint a legels? tavaszi nap és úgy ringatóztak, járván a budai utcákat, mint az orgonavirág a szélben.

A Primusz kisasszonyokon csapott el?sz?r ?ssze Groll meg Garai. Hogy f?llángolt benne az els? t?z, Groll újra kezdett nagyon nekimelegedni. Garai hallgatott, hiszen ott volt Gloriett. és mint Groll kezdett sétálgatni a Medve-utcában, elnézni a sarkon a fekete medvét, mely egy fülkében állott a sarokház falán. Ez a medve haragosra érett barackot evett s ez eszébe juttatá Groll papa vérbíróságát. Hogy azonban Garai kezdett kiszorulni Gloriett vágyaiból, egyszerre feltámadt a Medve-utcán. és elhatározta, hogy Mancit mint Garai fogja szeretni, valahol a József-utcában kibérel egy négyszobás lakást. Ha Gloriett hármat érdemelt, Mancika megérdemel legalább négyet. Mint épít?mester kubikméterekben is ki tudta fejezni a kül?nbséget, mely Gloriett?l elválasztja Mancikát. Imigyen született meg a negyedik szoba, melyben perzsasz?nyeg fogja megfojtani a hangot, melyre kiváncsi szomszédok lesnek, amikor két ember magára marad.

Garai úr fantáziája kigyulladt, mint a mécses a Nepomucénusok szobra alatt. Képzeletben már ott látta Mancikát abban a negyedik szobában, már érezte a forró karokat, a mámoros éjszakákat. A dolog nem is látszott nehéznek, hiszen Frau Krisztin elmondott sok mindent, amit jó tudni egy lovagnak, aki aranypénz-muzsikával dalolja a szerelmi vallomást. Tudta, hogy nemcsak Primusz mester iszik hitelben a Pacsirtánál, hanem ugyanezt m?veli Primuszné asszonyság is a sarki f?szeresnél, aki csak Ica mosolygására volt hajlandó megnyitni a hitelt. és a Primusz kisasszonyok szalámit vacsoráztak, pedig finom pástétommal kellene élni?k, gyengére sült pecsenyével, habostortával, hogy hamvas maradjon az arcuk. Gy?ngy?z? pezsg?t kellene szürcs?lni kristálypohárból, hogy a szemükb?l ki ne lobbanjon a láng.

Primuszéknál csakugyan sátrat vert a penészszakállu szegénység. A lányok száján megfagyott a dal, elbágyadt a mosolygás. Már csak megszokásból nézegettek ki az ablakon a lovagokra, hogy valamivel elhessegessék azokat a szomorú gondolatokat, melyeknek szárnya alá Primuszné asszonyság fujta a leveg?t. Ezek a gondolatok arról beszéltek, hogy a budai hegyek m?gül már lesóhajtja a hervadás nótáját, maholnap az ?sz és az ?sz m?g?tt a nagyszakállu, jégcsapbajuszu Télkirály lovagol. és üres a kamra, Primusz mester nem hajlandó koporsót vállalni, pedig Wohanka Tóbiás felkinálta neki. De az ?reg megk?t?tte magát és kijelentette, hogy inkább kiáll a barátok temploma elé koldulni, semhogy k?p?nyeget faragjon a halálnak, mely akkor ellátogat a családjához is.

A lányok hang nélkül hallgatták anyjuk szipogását, ki mint a harmónika sírta panaszát. Hogy száll az id?, feln?ttek a lányok és egyik sem keres. Csak nótáznak és ott sétáltatják a ház el?tt a gavallérokat. Pedig azok a gavallérok nem is olyan utolsók, legalább Frau Krisztin azt beszéli, hogy annak a szepl?snek milliója van. Abból a millióból telnék sok mindenre és nem kellene k?nyvre vásárolni a Fekete medvénél, aki már messzir?l morog, ha meglátja Stefikét. Stefike járogatott ugyanis a Fekete medvéhez, akit becsületes nevén Warmpoltzter Tóbiásnak hívtak és aki jobban szerette a fagyos bankót, mint a meleg mosolygást, mellyel Stefike fizetett.

Warmpoltzter azonban az utóbbi napokban megszelidült és amikor Stefi átszaladt cukorért, sonkát és sajtot is csomagolt a cukor mellé, nemkül?nben fehér kenyeret. Primuszné nem értette a f?lmelegedést, még Ica sem, akinek pedig legt?bb volt a sütnivalója. Mert a hernyóforma sváb már tegnap kijelentette, hogy a hitelnek pedig – slussz.

Ebb?l az álláspontjából azonban kiz?kkentette Groll úr (az ifjabb), aki félrehúzta egy sarokba az ?reget. Ett?l a pillanattól fogva elvihették volna Primuszék az egész boltot, még az ostornyelet és a kulimászt is, ha éppen kedvük telt volna benne...

Amikor aztán felbontották a cukorcsomagot, a csomagban levél volt, a levélben névjegy, a névjegyen bet?k: Garai Gusztáv épít?nagyvállalkozó. A névjegy hátán néhány kusza sor beszélt arról, hogy tiszta és ?szinte vágy húzta az igen tisztelt kisasszonyokhoz, akiket tisztelettel kér, hogy adjanak alkalmat a bemutatkozásra.

A levelet Stefike vette észre (? volt a legjobb szemü) és Ica kezébe lopta. Ica ?sszebujt Mancikával és haditanácsot tartott.

– Te, ez a Groll sz?rny? nagy trottli, meg kellene puhítani...

– Nekem nem tetszik, – felelte Manci, aki válogatós természet? volt és mindig mesebeli hercegekr?l álmodozott.

– Nem az a fontos, hogy tetszik-e, hanem hogy...

A t?bbit elkuncogta. Mert a szepl?kre gondolt, a tányérnagy szepl?kre, melyekre még az Angol-Bank is látatlanul kifizetne egy milliót. Egyébiránt még csak sejtelme sem volt arról, hogy Groll-Garai úrban micsoda változás ment végbe s hogy kett?s énje sz?rny? viaskodást folytatott egymással. Garai azonban legy?zte Grollt és elhatározá, hogy ? intéz ostromot.

A Primusz-kisasszonyok alig tudták elfojtani kacagásukat, amikor Garai úr vasárnap délel?tt bemutatkozott.

– Garai Gusztáv vagyok, – mondotta, mik?zben meghajtotta magát.

Igy tanulta az Ezüst Csillag-ban, ahol Popelka mester nyesegette a budai palántákat, táncra és illemre tanítván az ifjakat. F?képpen az ifjakkal foglalkozott, mert hiszen a leányok már hazulról hozták a levendula szagu illemet. Garai úr csak az eldadogott formaságból vette észre, hogy kit?rt bel?le a Groll (az ifjabb) és elrestellé magát. Akkorákat szuszogott, mint a propeller, mely tüd?vészt kapott a Duna k?zepén és csak nagy er?vel tud révbe lubickolni. Nagynehezen ?sszeszedte magát és megszólaltatta Garait:

– Már régen szerettem volna megismerkedni a h?lgyekkel!

Ica elkuncogta magát, ami Garai urat Grollá t?rpítette. Garai t?bbet f?l sem tudott ébredni, mert Groll úr a galambokról kezdett beszélni. A galambokról, melyek suhogva szállnak és muzsikát csapnak szárnyukkal a leveg?ben. Az a muzsika olyan, mint az elfojtott kacagás.

– Maguk éppen olyanok, mint három galamb. Mint három fehér galamb!

Ezt elmondotta vagy tízszer is, de nem kapott rá választ. és elbátortalanodott, úgy érezte magát, mint a gyermek, amikor nagyobbak k?zé kerül. Hagyta, hadd vezessék, boldog volt, hogy k?ztük lehetett. és a lányok vitték. Vezették ?ssze-vissza, amerre játékos kedvüknek tellett. úgy érezték magukat, mintha egy lompos nagy idétlen kuvasz vet?d?tt volna hozzájuk, melynek megbámulják cammogását. és mindenki utánuk fordult. Az ablakok kinyiltak és kiváncsi nézések lopakodtak nyomukba. A lányok szembeszéddel mondották el véleményüket.

– Borzasztó ostoba, – mondotta Manci szeme.

– Na, na, de azért ravasz, – felelte Ica.

– Szebb gavallért is el tudnék képzelni, – szemtelenkedett Stefi kék szeme, erre azonban rácsaptak mind a ketten:

– Te fogd be a szájad! – villogott a két nézés, mire aztán Stefi a járókel?kkel kezdett foglalkozni.

Groll úr akkorákat sóhajtott, hogy megrezdültek a gesztenyefákon a levelek. Garait siratta titkon, aki nem mert megszólalni, pedig ugyancsak lett volna mondanivalója. Amikor azonban a lányok keresztülvezették a Lánchídon, egyszerre el?került. Pesten volt, a pesti oldalon, mely tüzet lehelt ereibe és bátorságot szívébe.

Ica úgy intézte, hogy magára maradjon Mancival. Garai úr hálás pillantással fizetett és hogy ?sszestimmelte lépéseit Mancikáéval, elkezdte az ostromot:

– Már régen vágyódom erre a percre, kisasszony!

– El?bb is meg tudtam volna szerezni, ha nem olyan ügyetlen!

– Budán mindenki ügyetlen. Engem ott sokan ismernek. Meglássa, holnap mindenki arról fog beszélni, hogy én magukkal mentem!

– Olyan nagy baj az?

– Nem. Nem nagy baj. De nem szeretem. Ezért akarok Pesten lakni!

– Na és miért nem lakik ott?

Garai úr nagyot nyelt:

– Mert tudja... Tudja, hiányzik valaki, akivel odak?lt?zzem... Aki olyan legyen, mint maga. Barna haju és barna szemü...

Garai úr kiv?r?s?d?tt. A szepl?k tüzesek lettek, mint a fekete éjszakában szálló szikra. Manci úgy érezte, hogy csupa parázs ég mellette, mely megperzseli haját és ruháját. ?nkéntelenül oldalt lépett, Garai úr pedig reábámult halszín? szemével:

– Mondja Manci, hány szobás lakást szeretne maga?

– Hatot, – felelte Manci k?nnyedén, – hatot...

– Oh, én meg fogom szerezni magának, Manci. Tudja én...

Azt akarta mondani, hogy nem sajnálja a pénzt, de Manci k?zbevágott:

– Hagyja csak. Err?l majd beszélünk még!

Amikor a sétának vége volt, Garai úr újjászületett. Tegnap talán titokban még sajnálta is Gloriettet, ma azonban ?rült, hogy a dolgok ilyetén formát vettenek magukra. Nem is merte álmodni, hogy Mancika ilyen k?nny? és megért? legyen. és nem is sajnálta azt a kétszobás t?bbletet, melyet Mancika kivánt.

– Megéri, – mondogatta, – bizony Isten megéri...

és most már elhatározta, hogy felkeresi Raxot. Rax doktort, az óbudai fiskálist, aki majd elintézi a dolgot Gloriettel. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy fizetni kell. Gloriett nem az a lány, akivel olyan k?nny? kibabrálni. és mert ismerte ezt a sarki igazságot, ezért fordult vala óbudai fiskálishoz, mert óbudán laknak a legravaszabb rókák, tehát óbudán n?nek a legcsavarosabb eszü fiskálisok is. Rax bácsi még a cementes olaszokkal is el tudott bánni, hogyne tudna elbánni egy pesti lánnyal?

Mancika otthon elmesélte Icának, hogy mit mondott Garai. Ica felhúzta az orrát:

– Nem szeretem, hogy mindjárt ezzel kezdte. A lakásról utóljára beszél az ember.

Ica ugyanis azt képzelte, hogy Garai úr hebehurgya ember, aki hamar megbánja a dolgokat. és megdicsérte Mancikát, aki ügyesen kisiklott a felelet alól.

– Csak melegen kell tartani, mint a kenyeret sütés el?tt!

Mancika nem volt elragadtatva a gyors sikert?l, alapjában véve nem bánta volna, ha Garai úr Icába lett volna szerelmes, de úgy érezte, hogyha így t?rtént: szabályosan t?rtént.

– Elvégre én vagyok soron, – mondotta és kissé megborzongott, amikor Garai vércseppszín? szepl?ire gondolt. De Ica leintette:

– Azért egészen jó fiu. és kezelhet?. Nem kell alatta eloltani a spirituszt!

A Medve-utcában bizonyos tisztelettel kezdtek reájuk nézni az emberek. Groll k?zeledése meggyujtotta az érdekl?dés sz?vétnekét. Err?l beszéltek az emberek és err?l suttogtak a vénasszonyok a benyilókban és a kapuboltok alatt. és találgatták, hogy mi lesz a vége. A gy?ngébb szívüek, akik szerettek megjelenni a temetéseken és elérzékenyedtek, amikor lakodalmat láttak: azt találgatták, hogy melyik templomban lesz az esküv?. A józanabbak azonban kételkedtek ebben a dologban, mert ismerték az ?reg Grollt. Muttermayer néni, aki számon tartotta a budai dolgokat és szolidáris vala a kéménysepr?ékkel, megcsóválta a fejét:

– Vajjon mit szólnak ehhez a Trosték?

Mert ez nem ill? dolog. Groll Gusztáv ugyanis minden nap megjelent az asztalosék ablakánál és hosszú beszélgetésbe keveredett azzal a barna lánnyal, aki mindennek való, csak feleségnek nem. Mert puccos, mint a páva és egész nap énekel, mint a színházi n?k. Muttermayer néni lelkének rosszúl estek e dolgok és egy szép napon fel?lté fekete selyemruháját és fekete csipkekend?t tett a fejére s elballagott a Krisztinába Trosték felé.

Groll úr már kinézte a lakást. Apróra kikérdezte Mancikát, hogy mit hogyan szeretne – ha hatszobás lakása volna. és bár sohasem látta, mégis ? rendezte be messzir?l. A butorokhoz úgy értett, hogy csoda, hiszen asztalos lánya volt, a sz?nyegekhez meg azért tudott, mert sokat nézte Pesten a kirakatokat. Azok a kirakatok lopják a szívekbe az els? vágyat és termékenyítik meg a lányszíveket a b?nre. Muttermayerné csakúgy, mint Warmpoltzter úr legalább ezt vallották, megtoldván azzal, hogy rendes ember csak olyan boltban vásárol, melynek nincsen kirakata.

Garai úr berendezte a lakást. Puha és meleg fészek lett bel?le. Parfüm?s üvegeket állított az asztalokra és kihúzta dugójukat. Az illat beszívódott a sz?nyegekbe és a kárpitokba, benne kavargott a leveg?ben. Garai úr most már csak arra a várt, hogy Rax doktor elintézze Gloriettet és akkor a kalickába beszáll a fehér galamb. Természetesnek tartotta, hiszen Mancika mindent helyeselt. Nem mondott ellent soha. Még akkor sem, amikor világosan megmondta:

– Majd ha odaát fogunk lakni...

A hatszobásról nem szólt semmit, meglepetésnek tartogatta.

Hanem Rax doktor kemény dióba harapott. Amikor Gloriett kisasszony megjelent el?tte, úgy képzelte, hogy tízperces lesz a dolog. De hogy kinyitotta száját, konstatálta, hogy az eset nem tartozik az egyszer?ek k?zé.

– Abból nem eszik Groll Gusztáv úr, – mondotta kereken.

– De kisasszony, gondolja meg...

– Már meggondoltam. Jogom van hozzá és én érvényesítem jogomat. Ha nem tudom szép szerével, olyan skandalumot csinálok, hogy...

Rax doktor hagyta, hogy kidüh?ngje magát. Akkor aztán szárazon megkérdezte:

– Kisasszony, mondja meg, mennyi pénzt óhajt?

– Egy krajcárt sem. Még ha két szekérrel hozzák, se kell. Nekem jogom van Groll Gusztávhoz...

Rax doktor vállat vont. Aztán elhivatta Groll urat (az ifjabbat). Groll úr elsápadt a rémülett?l, amikor meghallotta az esetet.

– Meg fognak verni, – gondolta szomorú rezignációval és titokban düh?s volt Garaira, aki minden bajnak az oka. Groll Gusztáv sohasem csinál efféle butaságot, az ilyesmi csak Garaitól telik ki.

– Egyezzék ki vele, akármit kérjen is, – k?ny?rg?tt Rax doktornak, aki azonban nem sok reménnyel biztatta. Ezeket a pesti pillangókat nehéz elhessegetni, ha rászoktak valakire.

Gloriett félredobta a fiskális második levelét. Egy délután f?lvette legszerényebb ruháját, a haját egyszer? kontyba csavarta és omnibuszra ült. Szerényen, miképpen a polgárasszonyok, kik átmerészkedének a pesti partra. Az omnibusz lassú baktatással cs?r?mp?lt keresztül a hídon és beleringatá az alagút szájába, mely olyan, mint a bibliai cethal szája, mely tisztátalanul szippantja be a kétked?ket és megtisztulva teszi partra. Mire a pesti ember leszáll a budai templom el?tt, úgy érzi magát, hogy elmaradt m?g?tte minden, ami Pest és ami hangos, lépése meglassudik és ereibe bele?mlik a hegyek leveg?je, mely tavasszal virágporral vagyon tele.

Gloriett arcát s?r?fonásu fátyol védte a szélt?l és a kiváncsi pillantástól. Mert az asszonyt megnézik ideát is, akkor meg éppen, ha olyan, mint Gloriett. Gloriett ugyanis olyan volt, mint a mágnes, mely magához szívja a vasport. és kiváncsi pillantások repültek feléje, a pillantásokból azonban hiányzott az éhség, mely odaát a túlsó oldalán kilobbant százféle alakban. A nézésekben azonban nem volt egyéb, mint csodálkozás és Gloriett meg volt elégedve magával.

– Tisztességes asszonynak tartanak, – gondolta titkos ?r?mmel és gondosan maga alá húzta lábát, nehogy meglássák átt?rt harisnyáját. Budán ugyanis nem tartják tisztességes asszonynak azt, aki átt?rt harisnyát visel.

Ennyit azonban nem akart áldozni a tisztességnek, amely amugy is sokat k?vetel az asszonyi hiúságtól. Amikor Groll Fábiánék háza el?tt megállott, le szerette volna húzni mégis ezt a harisnyát, de már nem volt érkezése. Babonás volt: cselekvések el?tt nem szeretett visszafordulni.

A ház f?ldszintes volt és úgy terpeszkedett el az utcán, mint a jóllakott macska a napon. Az ablakon régimódi spaléták, a kapu f?l?tt faragott dísz. Amikor megrántotta a cseng?t, hangosan kopogott fel a szíve. Valami aggodalom szállotta meg. De hamarosan ?sszeszedte magát, mert csoszogó, ?reges lépések reszkettek keresztül a nehéz t?lgyfadeszkán és valaki k?hécselt. Gloriett illedelmesre igazította magát, mert nem lehetetlen, hogy Fábián úr maga kecmereg el? valahonnan. Budán furcsák az emberek.

Ezt csak akkor konstatálta, amikor kinyilt a kapu és egy kócos ?regasszony arca rajzolódott bele a nyilásba. Gruberl néni volt, az ?reg szakácsné, akir?l csakúgy csepegett az alázat. Amikor meglátta a finom úri dámát, ?sszeg?rnyedt, mint a harmónika, melyb?l kiszállt a sóhaj.

– Groll urat keresem, – mondta Gloriett.

– Az ?reg Groll urat? óh igen, tessék...

Groll Fábián úr ingujjban volt, amikor Gruberl néni rászólt, hogy itt van egy finom úri dáma. Groll Fábián erre felhúzta a kabátját és el?cammogott az irodából. Lassú, komoly lépéssel vitte magát keresztül a folyosón, melyen mindenki lábujjhegyen járt rajta kívül. Igy volt ez id?tlen id?k óta a familiában: a sarkán csak egynek lehetett járnia.

Amikor Gloriett meglátta, hangos zokogással szorította ki formás kebléb?l a leveg?t.

– Groll úr, óh, Groll úr!

Groll Fábián megh?kkent. Effélét nem látott gyerekkora óta. Ebben a házban nem sírt senki, de nem is káromkodott. Ez utóbbit ? is csak a házon kívül cselekedte. Hogy Gloriett hangos sírása megrázta a csendes, birsalmaszagu leveg?t, úgy érezte magát, mint akit valami vándorméhraj rohan meg.

– Nagysád, – mondotta zavartan, – biztosan el tetszett cserélni a házat... A temetkez? egylet a szomszéd házban van...

Gloriett f?lemelte szép fejét és csendes sírásra változtatta a zokogást:

– Nem, Groll úr, én magát keresem... A fia miatt. óh, ha az olyan derék, jó ember volna, mint maga...

Groll Fábián rosszakat sejtett:

– A fiam... Ismeri a fiamat!

– óh jobban, mint kellene... T?nkretett engem. Azt igérte, hogy elvesz és... tetszik tudni...

A t?bbi zokogásba fulladt. Groll Fábián egy darabig hümm?g?tt, aztán kiveresedett az arca.

– Ne sírjon kisasszony, majd én rendbe hozom a dolgot...

Gloriett elmondott egyet-mást, amit szükségesnek tartott. A pezsg?t, meg a táncot azonban elhallgatta. Groll Fábián leveg? után kapkodott. Szepl?i felparázslottak az indulattól és csak ennyit mondott:

– Na wart...

Gloriett megsejtette, hogy ez az ifjabb Grollnak szól. Szepegve odacsúszott az ?reghez és megfogta kezét:

– Groll bácsi, ne bántsa azért... Mi szeretjük azért egymást...

Groll Fábián elrántotta kezét. Kiszélesedett, kidagasztotta potrohát és húsos tenyerével a leveg?be csapott:

– Mars! Takarodj ki! Majd adok én nektek!...

Gloriett riadtan h?kkent vissza. Ennyi hangot nem hallott egy tüd?b?l soha. Az ?reg úgy b?mb?lt, mint a mozsárágyú és v?r?s haja felborzolódott a haragtól:

– Hinaus, – ordította, – hinaus!

Gloriett felugrott és riadtan futott ki a házból. K?nny? cip?je úgy kopogott, mintha kavicsot koppantott volna a k?kockákra. Alig várta, hogy kívül legyem a kapun. Amikor végre Gruberl néni testén keresztül kijutott, felsóhajtott:

– Na, ezt aztán megcsináltam. Most mindennek fuccs!

Már nem omnibuszon, hanem bérkocsin ment haza. Nem volt szükséges rázatnia magát. A kocsiban rendezgetni kezdte gondolatait és csodálkozva. mondotta:

– Hogy csinálhattam ilyen butaságot!

Csak utólag konstatálta, hogy nem tud az ?reg urak nyelvén. Pedig ugyancsak bizott abban a tudományban. Igaz, hogy ez az ?reg úr más fajta volt. Budán lakott.

Groll Fábián hideg vízbe mártotta a fejét, hogy szét ne pattanjon. A Grollok ugyanis gutaütéssel múltak el az árnyékvilágból, beh?t?tte tehátlan kobakját, mint a szódásüveget és harcra készen várta fiát.

El?bb azonban Trosztné látogatásán kellett túlesnie, aki felháborodással k?z?lt egynémely dolgokat, hogy az ifjabb Groll holmi j?ttmenteknek csapja a szelet, akik behálózzák, akár pók a legyet. Az egész nap ott l?d?r?g a Medve-utcán, mint valami szerelmes diák.

Groll Fábián megk?nnyebbült erre a k?zlésre. Félt ugyanis, hogy annak a perszónának fizetni kell, hogy ne k?sse Troszték orrára a dolgot. Az ilyen személyt?l minden kitelik. Igy azonban nem kap egy fityinget se, mert Trosztné már úgyis tudja.

– Azt a személyt éppen most dobtam ki a házamból! A fiammal pedig számolok!

Trosztné felháborodott ezen a merészségen és az elmúlt id?ket emlegette. Amikor fiatalon n?sültek a férfiak. Akkor még nem voltak olyan szemtelenek a j?ttmentek. Ezeknek az embereknek meg kellene tiltani, hogy leányaik legyenek. T?rvényt kellene hozni ellenük. A régi id?kben a magisztrátus vízbe szóratta az ilyen leányokat.

Groll Fábián helyeselt. és megigérte, hogy szigorúbban fogja a fiút. Ezzel Trosztné meg is elégedett és mint aki jól végezte dolgát: tiszta lelkiismerettel hazament.

– Meg fogja verni a fiút, – mondotta, – de úgy kell neki...

Trosztné jóslása valóra vált. Amikor ugyanis Groll úr (az ifjabb) hazasurrant, Groll papa berobbant a szobába. Két rettent? barackot helyezett el fia fején, mik?zben magyarázott:

– Nesze neked parfüm?s kisasszony! Nesze Medve-utca!

A barackok úgy kopogtak a fején, mint a jégdarabok. K?zben, mint a kovács a félrebillent üll?t, tenyérrel csapkodta egyenesre a félrehúzott koponyát.

Groll úr fájdalommal konstatálta, hogy igaz az, amit az ?regek beszélnek, hogy Groll papa fiatalabb korában ingyen ivott a vendégl?kben, mert rauzverfer volt. Amikor már dagadtra kalapálta kobakját, el?került a nadrágszíj s néhány perc alatt zebrává változtatta át.

– So á Person! – üv?lt?tte az ?reg. – Ilyen n?személy! és te házasságot igértél neki!

Groll úr (az ifjabb) tagadta keményen azt a vádat, de nem használt. Groll Fábiánt nem lehetett becsapni. Ravasz róka volt. és kiadta a parancsot, hogy r?videsen megkérje Klárikát, kinél rendesebb hajadon nincsen az egész világon.

– Na, ezt aztán jól csinálta az a...

Nem folytatta tovább, mert hátha Mancika volt. Hiszen az ?reg Medve-utcát emlegetett. Erre a gondolatra egészen nekikeseredett:

– Nem lehet bízni t?bbé senkiben.

Gruberl néni vizesborogatást hozott. Gy?ngéden bepólyázta fejét. A vén asszony bár elvben helyeselte a fenyítést: gyakorlatban ellene volt. Hogy megvigasztalja fiatal urát, gagyogni kezdett:

– Szép volt az a kisasszony hej!

– Milyen volt?

Gruberl néni pontosan leírta. Még a fotográfus sem tudta volna szebben. és Groll úr (a fiatalabb) megállapította, hogy Gloriett volt. Most már befejezte a mondatot, mit az imént kettéharapott:

– A bestia! Az a bestia...

Aztán lefeküdt. Egész éjjel azon gondolkodott, hogy hogyan keveredett ebbe a dologba a Medve-utca. és szomorú k?d szállt a szívére, hirtelen j?tt bánat. Mert tisztában volt, hogy t?bbé nem mutatkozhatik a Medve-utcában. Pedig az a hatszobás lakás már várja Mancikát, a hófehér galambot.

A Primusz kisasszonyok nem tudták megmagyarázni, hogy hol maradt Garai úr. Mert mind ott sétált az ablak alatt: a fasirozott nyakú telegráfos f?hadnagy, a fogalmazó a statisztikából, a pesti jogász, a bankhivatalnok. Csak Garai hiányzott.

– Ugyan hol lehet? – érdekl?d?tt Manci.

– Majd el?kerül.

De egész délután nem mutatkozott. Eltünt, elveszett. Este, amikor már kiürült az utca, egy árnyék simult bele a féls?tétbe. Megállott a Primusz kisasszonyok ablaka alatt és remeg? hangon megszólalt:

– Mancika. Mancika kisasszony!

Mancika már feküdt, de meghallotta a hangot, Magára kapta a ruháját és kihajolt a virágok f?lé.

– Mancika, – suttogta Garai úr, – én szeretem magát. De nem járhatok t?bbé a Medve-utcában. De ha maga akarja, holnap kocsit küld?k magáért. Már berendeztem azt a lakást és akkor mindennap látjuk egymást. én minden este magánál leszek.

Mancika arcát el?nt?tte a t?z:

– Maga téved, kedves Groll úr, még a felesége is csak talán lettem volna!

Egy gyors, r?vid rántással behúzta a zsalugátert, és a k?vetkez? pillanatban ellobbant a gyertya. Garai úr szívére keser?, vad érzés szállt. Ez a leány is észrevette, hogy Groll úr a kül?nb. ? is azt akarta, amit Gloriett. Asszonyává lenni, a gazdag Groll fiának.

– Nem érdemes élni, – konstatálta és kiballagott a sikátorból. A leveg?ben valami huhogó hang muzsikált, mintha elszállott volna egy galamb, az els? fehér galamb.