Chapter 2 No.2

A k?bálványos házon másnap megjelent egy nagy, pirosbetüs firmatábla:

Primusz István

asztalosmester

A firmatábla balsarkát magyarázó sz?veg tarkította. A magyarázatot krétával írták vala oda, mondván:

– Koporsót nem vállal.

A szarkalábas bet?k megnyugtatták Wohanka Tóbiást, a Gyorskocsi-utcai asztalost, aki nem szenvedhette a konkurrenciát. Meg?rült a fehér enunciációnak, de titokban szamárnak nevezte Primusz mestert. Mert ugyan mi az ?rd?gb?l is élne meg egy jóravaló asztalos a Vizivárosban, ha nem koporsófaragásból? Mert itt annyi az ?regasszony, mint akácon a virág és amikor elj?n a k?h?g?s tüdejü ?sz, az ?regasszonyok elalszanak csendesen, mint a mécsesek, amikor a vizivárosi temet?n végigfúj a haragoskedvü mindszenti szél... és még valamennyien életükben méretnek koporsót Wohanka mesternél, aki ismeri minden óhajtásukat. Mert ha ?reg is az asszony, csak asszony és ugyancsak sokat beszél az utolsó ruháról, arról a fak?penyegr?l, melyben a másvilágra vonul. Sok a rigolyája, sok a kívánsága és Wohanka mester az esztend?k során úgy megtanulta a vénasszonyok nyelvét, hogy még a gyóntató barátokat is lef?zte ebben a nehéz m?vészetben...

Primusz mester azonban inkább a fiatalabb asszonyok nyelvén beszélt. Jóképü ember volt és ha elkezdett fütyülni, megálltak a ház el?tt az asszonyok. Hivogatóan, trillázva repültek ki a hol vidám, hol mélabús magyar dalok, végig kerget?dztek az utcán. és az asszonyok lassan-lassan észrevették, hogy nini, az ?reg almáriumok, a vén kommódok nagyon rászorultak a javításra. Az egyiknek megrepedt a párkánya, a másikon már hibás volt az intarzia. és elhivatták Primusz mestert, aki szemével a butort, kezével a megrendel?t simogatta meg. Ilyenkor rácsaptak a kezére, de tetszett nekik sz?rnyen ez a tapintat és hogy, hogy-nem, híre terjedt az egész k?rnyéken, hogy érti a mesterségét!

Reggelt?l estig dolgozott, estenden pedig benézett a ?Szomjas Pacsirtá"-ba, ahonnan borvirágos kedvvel érkezett haza. Otthon elnyomta nagy kedvét, mert már nagyon a fejére n?ttek a lányok, a Primusz-kisasszonyok. A legid?sebb, Manci, tizennyolc esztend?s barna lány volt, szeme simogató, mint a bársony, arcán a tavasz pillangója ült. G?mb?lyü, arányos, gyorsmozgásu termete ha feltünt az utcán, utána lestek az ablakokból, még az asszonyok is rajta felejtették szemüket. Nem is tudták, hogy barnában valakinek olyan szelid, epeked? nézése lehessen, olyan g?mb?lyü válla, karja, olyan hamvas, friss arca. Hiszen itten sz?ke lányok nyiltak. Fehérek, csendesek, bágyadtak, szótalanok voltak. Szótalanul várták a virágnyilás idejét, amikor az ablakuk alatt megszólal a szájharmonika, mit fulladozó tüd?vel sipogtak-szivogattak a sihederek.

Manci magyar fajta vala, lappangó tüzek lobogtak benne. G?g?sen tartotta fejét és divat-tudásban megszégyeníté a sarki szabónét, aki titokban róla mintázta a kosztüm?ket. Egyet nem értettek meg az emberek: a kislány végtelen komoly volt, sohasem nevetett. Arca merev volt a komolyságtól, még enni is komolyan szokott. és észrevette az embereken a ferdeségeket és odahaza, családi k?rben leutánozta ?ket, Primuszné ténsasszony nagy ?r?mére, ki haragban volt az egész világgal, maga sem tudta, miért. úgy érezte, hogy minden, ami másoknak van, jog szerint az ?vé és t?le rabolták méltatlanul. Ha valami jobban ?lt?z?tt asszony ment el az ablak alatt, vagy ha valamelyik konyhából pecsenyeillat parázott el?, csendes magában felmordult, mire Primusz mester rászólt:

– Ugyan ne kacérkodj, Mári!

Ebb?l aztán parázs veszekedés habzott. Primuszné asszonyság csip?jére tette kezét és elkerítette élete párját. Egy-egy felbuzdulása programbeszéd volt a – férfiak ellen, kik valamennyien svindlerek és gyalázatosak. Gyalázatosak, mint az ? élete párja, ki szoknyák után szalad, pedig már n?nek, sarjadzanak a lányok, ma-holnap f?k?t? alá kerülnek. De ide nem meri betenni a lábát semmiféle ember, mert amilyen az apa, olyan a familia. Erre aztán foghegyr?l odasercentett Primusz mester:

– Nézd meg az anyját, ne vedd el a lányát...

Primuszné felh?rdült. Panaszosan, mint a meghajigált komondor és kezei átokra lendültek. Primusz mester türelmes egykedvüséggel mondá:

– Negyvennyolc óta nem fog az átok, Mári!

Az asszony fújt, reszketett, mint a hirtelen befékezett gépkocsi és mesterségében támadta meg a mestert.

– Te asztalos vagy? Vagy ám!... Fuser, fótozó, aki még munkát sem mer vállalni, ha meg kell fogni a gyalut. A Muck néni koporsóját nem akartad elvállalni, ugy-e?

– Nem vállalok én koporsót, mert akkor k?zülünk temetnek valakit...

A lányok szótalan hallgatással nézték a jelenetet, mely után az asszonyság nekik esett:

– Persze, kisasszonyok lettetek. Mert olyanok vagytok, mint az apátok, nem kell a dolog. Csak a pucc, meg a flanc... De legalább meg tudnátok csipni valakit...

Primuszné lelkében egy zsirbafuló élet képe délibábolt, mely megmenti minden szegénységt?l. Finom szagok tolakodtak az orrába, pecsenyeillat, tortag?z, mely gazdag emberek konyhájáról szabadul el és csiklandozza a szegény embert. úgy érezte, méltatlanság esik rajta minden nagyebéddel, melyet mások esznek, minden selyemruha azért suhog a Szent Anna templomban, hogy ?t ingerelje. és ilyenkor felreszketett délibábos nagy álomjátékkal a megkívánt, megáhított b?ség, amely meghoz mindent, ami hiányzik, de aminek meg kellene lennie. Emeletes nagy házról álmodott és a ház k?rül sz?l? fog mosolyogni. A lányok híres kisasszonyok lesznek, akiket automobilon r?pítenek majd keresztül a városon a hercegek...

– Csak okosnak kell lenni, mondogatta, csak eszetek legyen...

A Primusz-kisasszonyok nagy karikaszeme csodálkozva bámult ilyenkor és Ica, a második, aki már er?sen k?zeledett a tizenhetedik tavaszhoz, felkuncorgott:

– Jaj de hercig lesz az a herceg...

Ica sz?ke volt és az apjára üt?tt. Szerette az édespálinkával t?lt?tt cukrot és a muzsikát. Egy hallásra megtanult minden nótát és este, amikor az anyja kinn pletykázott a kapuban, el?vette a citerát. Nagy, bánatos hangja bet?lt?tte a házat, kiszabadult a kaputorokból és a burgerek csodálkozva néztek ?ssze. Igy csak az ünnepi misén énekelnek a pesti kalaposdámák, amikor heged? jajgat bele az orgonába a kóruson és valami hosszúhajú ?regember vékony pálcikával csapkodja a leveg?t.

Stefi, a legkisebb, beleénekelt a dalba, fejletlen gyerekhangja azonban bátortalanul simult Ica énekébe. Csak tizen?t esztend?s múlt és gimnázistákkal kacérkodott a lányiskola el?tt. Egyébiránt az életr?l annyit tudott, mint a nénjei. Hogy egyszer elj?n értük egy herceg gépkocsin és el fogja r?píteni ?ket valamilyen palotába. Lévén kissé ostoba, szemtelenül bámult nagy kék gubószemével az eliramodó autókba és megállapította, hogy nincsen szebb mint egy lilaszín? karosszéria. és Ica nénjét utánozva halálos komolysággal mondá:

– Juj de hercig a herceg...

Manci, a legid?sebb, szintén várta a herceget, csakúgy mint a hugai. Várakozásában azonban valami türelmetlenség vala. Az anyja természetét ?r?k?lte és amikor titokban lesz?k?tt a pesti korzóra, nagy gy?l?lségek fakadoztak benne, látván, hogy az ?vénél drágább ruhák is vannak és nálánál csúnyább lányok k?rül hódolva keringenek ki?lt?z?tt fiúk. Igaz, hogy mikor végigment, minden szem rálobbant, a férfiak vágyakozva, az asszonyok csodálkozva néztek rá és elharapott megjegyzések r?pültek utána:

– Csodaszép gyerek... Gy?ny?r?...

Néhányan nyomába vetették magukat, de nem merték megszólítani. Mert valami hideg, fagyos lehelet, valami érthetetlen tiszteletet parancsoló tartózkodás sugárzott le róla. A gavallérok hiába próbálkoztak vele, minden szavuk, minden udvariasságuk lepattogott róla. Hidegen nézte végig barna szemével és egyszerre lehült minden kedvük, minden fellobbanásuk. A gyors sikerhez szokott lovagok lemaradtak, a rajongók nem mertek k?zeledni, de megjegyezték arcát, termetét és tanakodtak, hogy vajjon ki lehet. Mert kíséret nélkül járt-kelt, sohasem volt vele senki és mégis urilánynak látszott.

Nem volt ismer?se senki, nem tudta a nevét senkinek. Nem k?sz?ntek neki és ? sem k?sz?nt soha. Egyszer, amid?n a Fürd?-utcán a Lánc-híd felé ballagott, szembe került vele Primusz mester. Nyomban átcsapott a túlsó oldalra és onnan k?sz?nt. Alázatosan, tisztelettel, mint ahogyan a legjobban fizet? kuncsaftjainak szokott. és a leány kedves-komolyan, szertartásosan megbillentette fejét, kalapján meglebbentek a szalagok. Olyan volt, mint a rózsat?, melyet megringat a szél. Odahaza aztán kérd?re vonta az ?reget.

– Mondd papa, miért kerültél ki engem.

– Nem akarom, hogy miattam szégyeld magad. Rossz befektetés az iparos-apa...

A leány elrestelte magát, de Primuszné asszonyság rájuk csapott:

– Igaza van apádnak... Az ilyen ember csak szégyent hoz az emberre!

Primusz mester azonban megfelelt neki.

– Csak a leányaidra Mári, csak a leányaidra!...

Ezen aztán csunyán ?sszeháborodtak megint.

A Medve-utcában furcsa hireket meséltek az asszonyok az asztalosékról. úgy néztek rájuk, mint a csodára, ilyen embereket még nem láttak soha. A kis házakban, melyek egymáshoz simulnak, mintha félnének, hogy egyszerre csak megrohanja és felfalja ?ket a nagyváros, a terjeszked? bérkaszárnyasor, tiszták és régiek valának az erk?lcs?k. A háztet?kr?l pléhcsatorna nyult le és hordókba ?nt?tte a vizet, az eresz alatt tavasszal friss fészket tapasztott a füsti fecske. Oleander virágzott a tornácok el?tt, vadsz?l? futott a vén falakra. A kis kertekben zümm?g? melódiákat vertek ki szárnyukkal a bogarak és szakadatlan sorban kerülgették a verbénát, meg a violát. Egyszer? népek laktak az ?reg szobákban, melyekben csendes volt az álom és az élet, csak messzir?l morajlott be a nagyváros, ahogy zsongássá enyhülve elhozta a szél a k?rút szavát, ahol cs?rtetve rohant a villamos és csattogtak a patkók. Csendesek, rendesek, egyszerüek voltak az emberek, egyszerü szerelmek n?ttek a k?vek k?z?tt. órára mérték ki mindenkinek az életét, mindenki tett-vett, dolgozott. Birkózni látszottak a nagyvárossal, melyben ez a néhány utca olyan volt, mint az oázis a sivatagban. Kisváros-oázis a nagyváros homokjában, itt megakadt a számum, itt még volt szive mindenkinek.

Amikor Primuszék bek?lt?ztek, idegen szokások és erk?lcs?k keveredtek k?zéjük. Nem bírták elviselni az ?r?kké zsémbel?, nagyhangu asszonyt, nem tudták megérteni, hogy hogyan lehetnek hangos embereknek ilyen csodaszép leányai. Mert a legenda szerint csak a csendes, jámbor, istenfél?fajta népnek ad szépséget az úr, de csak akkor, ha karácsony éjszakáján születnek. és azon tanakodtak, hogy vajjon csakugyan nem karácsony szent estéjén születtek-e ezek a szép gyerekek, akikre Frau Krisztin kimondta a szentenciát:

– Ezeknek nem jó végük lesz...

Amit pedig Frau Krisztin mondott, abban mindig volt valami. Frau Krisztin ugyanis b?lcs volt, mint a vénasszonyok, akik sokat éltek valamikor. Ez a valamikor az ? esetében nagyon régen lehetett, mert a Csalogány-utcai kis szobában olyan fotográfiákat ?rz?tt, melyeken fehér waffenrokkot viseltek a nagybajuszú katonák és a kard a jobboldalukon fityegett. Daguerre mester lencséi azid?ben még kicsereberélték a jobbat a ballal és Frau Krisztin, akit akkoriban Krisztinkának hivtak, megesküd?tt volna, a férfiaknak a jobboldalon kopog a szive.

és dicsérte is a régenmúlt id?ket, melyek elszálltak, mint az ?szi szél szárnyán a vándormadarak. Hogy elmentek, magukkal vitték a fehérkabátos katonákat, kiknél szebb vitézek nem parádéztak a városban soha. Azóta megszürkültek a katonák és szidják a cifra életet. Elfogyott a fegyelem az ármádiából, nincs már olyan látványosság, mint a vessz?futás! Hej, hogy lehetett akkoron sírni a meghatottságtól és a megbotozott vitéz milyen hálásan nézett a Katharinákra és Krisztinákra! A mostan valók már a pénzestarsolyt nézik és nem tudják már a régi fegyverfogásokat. Nem prezentálják t?bbé a nehéz muskétát a vártán és a Fehérvári kapuk el?tt... Elmultak a katonák, a szép id?k, a tótok eltalicskázták már a mélytorku kapukat is. Ej, nem érdemes élni!

Hogy mégis élt, annak a természet volt az oka, meg Gerstl néni, aki jóféle füveket szedeget tavasszal a József-hegyen. A füvek elmulasztották a kólikát, meg a grippet, de fájdalom, nem hozták vissza t?bbé az ifjuságot. Az arcról lehervadt rózsa nem nyilik t?bbé újra és ami elmult, nem j?n vissza soha. Legfeljebb álomban, amikor a vén papagálysziveket is megérinti az aranysarus tündér, aki végigjárja lábujjhegyen a hálókamrákat. és reggelre kelve, el?kerül a kártya, meg az álmosk?nyv, mely mindenre tudott magyarázatot. A s?tét víz betegséget jelent, a kotlóstyúk szerencsét, a pillangó hütlenséget. Lúdhúst enni jó, mondá sokatjelent?en az álomfejt?, melyet Frau Krisztin megtanult hosszu évek során. és megtanulta a kártyarakást, melyet fiatalkorában bens? borzalommal szemlélt vala, amikor még szerelmes volt Vampuska gránátos szakaszvezet?be.

Vampuska szakaszával együtt régesrég bevonult a nagy cadre-hez, ahol bizonyára számonkérik, hogy mit cselekedett egy Chalupka Krisztin nevü hajadonnal, ki elutasítá szerelmét az istenfél? Tauber Ezaiás halászmesternek és pártában maradt. Pedig a Tauber mesternek háza volt a Gyorskocsi-utcában és sz?l?je a sasadi dül?ben s ? látta el borral a ?Noé bárkáját", mely száz egynéhány esztendeje úszik az Iskola-utcában nagyív? szivárvány alatt. Az a szivárvány a borból a szivekre is rászállott vala és nagytorku diákok énekeltek szép, bánatos bordalokat a nagyivóban...

Frau Krisztin kikopott mindenb?l, de mert állítólag látta Ferenc császárt Pozsonyban és sokat beszélt a vajszív? Ferdinandus úrról, kinek olyan feje volt, mint a lopónak, lassan-lassan elhittek neki mindent. Elhitték, hogy megfejti az álmot és kihámozza a j?vend?t. Hozzásurrantak tehát tanácsért a szerelmes leányok, hiába tiltották el róla a papok, kik anatémát mondanak Krisztin nénire. De tekintélyét nem tudták elrontani, kártyavetésre elj?ttek hozzá még a messzi Ferencvárosból is és néha nagyúri dámák parfümjét?l volt szagos a szobája, kik kétlovas kocsin j?ttek j?vend?t mondatni és tétován álltak meg az ablak alatt, melynek üvegje m?g?tt egy izzósziv? Coeur-királyné hirdette Frau Krisztin tudományát...

Ha kevés volt a szerelmes lány, meg asszony, akkor házról-házra járt kilincselni. Hordta az újságot, mert hiszen mindenkit ismert. Elújságolta, hogy pesti bagázs kezd átalszivárogni a nagy vizen és f?l kellene égetni a hidakat. Amióta hidak hajlanak át az egyik partról a másikra, nem lehet kibírni ebben a városban. A ?Három Koroná"-ba pesti népek hurcolkodtak és az ?Ezüstcsillag"-ban tejesboltot nyitott egy izraelita, aki meg fogja mérgezni a budai gyerekeket.

Hogy Primuszék átalj?ttek a hidon, szemmeltartotta ?ket. Mindenféle istentelen dolgot tudott meg róluk, hogy onnanátról azért kellett elk?lt?zk?dni?k, mert nem fizettek házbért és a kisasszonyok úgy páváskodtak, hogy a háziúr nem t?rte el t?bbé. és meger?sítette azt, amit amúgy is tudtak, hogy Primuszné asszonyság féltékenységgel gy?tri férjeurát és azok a szép lányok nem tanulnak otthon semmi jót.

– Meglássák, nem jó végük lesz szegényeknek...

Hanem amikor egy este belopódzott hozzá Primusz Manci, odáig volt a boldogságtól. El?vette a szekrény tetejér?l, a birsalma mell?l a kártyát és meg-megemeltetvén, a piruló leánnyal beszélni kezdett. A sarokban Cinci, a kékszem? fehérmacska hangosan dorombolt, a vénasszony hangja belestimmel?d?tt a dorombolásba. Titokzatosan fakadozott bugyborékolt a szó:

– A vizen túlról két férfi j?n... az egyik fekete, a másik katona.

Frau Krisztin mindig elégnek tartotta a jellemére azt, hogy katona. Aztán beszélt, hogy a fekete embernek sok lesz a pénze, a katonának pedig a szive. Amikor elment, mosolyogva állapította meg:

– Na, ez a vén boszorkány rosszul ismer engem!

és arra a fekete férfire gondolt, akinek sok lesz nagyon a pénze.

Türelmetlenül várta. Hogy elhozza a megszabadulást. Valahogyan úgy érezte magát odahaza, mint a szám?z?tt királylány, mint az elvarázsolt királykisasszony, akit valami haragos tündér parancsolt ide. és várta a megszabadító királyfiút, aki hatlovas hintón érkezik. Selyembaretta lesz a fején, a combján felemásszín nadrág, hosszu, kosaras kard cs?r?mp?l az oldalán és apródok hajlonganak el?tte, várván parancsát. Csipkerózsika jázminillatos meséje felh?z?tt k?rül?tte, el?nt?tte a vén boltíves szobát. Ezüsthúrú heged?n tündérek lakodalmi dalt muzsikáltak és álompillangók repültek át a leveg?n. álmodását Primuszné t?rte ketté, mondván:

– Jobban tennéd te is, ha valami után néznél...

Ilyenkor Manci ?sszerezzent. Tudta, hogy mit jelent. Valamikor irodába szánták valami kattogó gép mellé. Primuszné asszonyság minden nap tudott egy-egy példát, amikor a bankigazgató beleszeret a szép kisasszonyba. Csak olyankor mert el?hozakodni vele, amikor Ica nem volt jelen. Ica ilyenkor ugyanis felkuncogott, mire a ténsasszony elhallgatott és azt gondolta, hogy ez a leány olyan, mint az apja. Nincs el?tte semmi sem, ami szent volna és tegnap is szamárfület mutatott Muttermayer néninek, amikor észrevette, hogy a k?t?je alatt borosflaskát rejteget. Pedig Muttermayer néni tisztes asszonyság, akinek két háza is van és aki most polituroztatja azzal a pernahajderrel a sifonokat. Az a pernahajder Primusz mester volt, aki e pillanatban a ?Z?ld Hordó"-ban ült, mert amint mondá, bort inni csak ott lehet igazán. S?rt a ?Szomjas Pacsirtá"-ban, bort azonban a ?Z?ld Hordó"-ban igyék minden emberfia.

Primuszné most magára maradt volt Mancival. Ica, meg Stefi ugyanis az ablakban k?ny?k?ltek, ki-kihajladozva az utcára. Horgásztak, ahogy nevetve mondogatták. Horgásztak valamilyen lovagra. Mert volt válogatni való b?ven. Alig hogy bek?lt?ztek, máris letaposták a kockak?vek k?zül sarjadzó füvet a gavallérok. úgy beszállingóztak a csendes utcába, mint a virágra a pillangók. Ott hullámzottak f?l-alá, szerelmes szemeket vetettek a két bóbitásfejü lányra, akik lopva végigmustrálták valamennyit. Titkos tolvajnyelvet kalapáltak maguknak, mellyel aztán kicserélték egymással gondolataikat. Egyike-másika felk?sz?nt, de a két leánynak megmerevedett az arca és csendes lehüléssel konstatálták, hogy ezekkel nem olyan k?nnyü kezdeni. Ica is, Stefike is otthon voltak ezekben a dolgokban. Nem tanulták senkit?l; velük született. Kin?tt rajtuk, mint az aranyhaj, vagy mint az ovális k?r?m, mellyel olyan szivesen ?sszekarmoltatták volna magukat azok a gavallérok...

Ezalatt Primuszné nagy sóhajtással magyarázta Mancinak, hogy nehéz az élet, hogy valami után kellene nézni. Mert az ?reg Primuszt maholnap agyonvágja a bor, meg a pálinka, vagy valami felb?szített férj és akkor még nehezebbek lesznek az id?k. Primuszné alázatos szipogással kisérte mondanivalóját, melyet ezzel fejezett be:

– Valamit meg kellene már próbálni gyerekek...

Manci igazat adott anyjának. Hogy csakugyan kellene valamit próbálni, mert nem lehet kibírni idehaza ezt a muzsikát. Meg aztán a divat olyan gyorsan változik, hogy aranykeretü kocsin lehet csak lépést tartani vele. Mit csináljon ilyenkor a gyalogos kisasszony?

Vár valakit, akinek aranykerek? kocsija van, aki aztán felveszi a szépséges gyalogjáró kisasszonyt, hogy fel ne sebezze a lábát a nagy rohanásban. Ezt a b?lcseséget már Ica fogalmazta meg, kinek Manci h?ségesen beszámolt, hogy mit mondott az anyjuk. és panaszkodva fordult a hugához:

– Nem bírom ki sokáig ezt az életet...

Ica, aki k?nnyebben vette a dolgokat, vigasztalni kezdte:

– Egy-két hónap az egész... Van egy tervem, meg fogom vele bolondítani a férfiakat.

Hanem hogy mi az a terv, arról nem beszélt. Talán nem is volt neki. Csak úgy találta ki, hogy megvigasztalja a másikat, aki türelmetlen volt, mint az elkényeztetett gyerekek...

De amikor Stefivel magukra maradtak, csodálatos éleslátással magyarázta a dolgokat.

– Mi el vagyunk temetve ebben a zugban, Stefike. Nagyon rossz helyen lakunk!

Aztán programot adott. Hogy ezután mindig oda kell járni, ahol sok az ember. Ahol látják ?ket és ahol ?k látnak másokat. Mert, aki nem vesz észre senkit, azt nem veszi észre senki, ha még olyan gy?ny?r? is az arca, meg a n?vése. és a legk?zelebb való vasárnapon ki?lt?ztek mind a hárman. Csak iparoskisasszonyok tudnak ki?lt?zni igazán. Vasárnap délel?tt?nkint elsuhognak az ember el?tt. Egyszer?ek, de hófehér a ruhájuk és rózsavíz-illat párázik nyomukba. Meg lehet ismerni ?ket: minden új és vasalt rajtuk. A fehér ruha még merev egy kissé a keményít?t?l, a lakkcip? glancos, mint a frissen vert ezüsttallér, vagy mint az ?reg urak lepomádézott haja. A kalap vadonatúj és rózsaszín? szalag vagy muskátliforma virág van rajta. A naperny?t nem értetik a f?ldre, nehogy megkarcolódjék a koptatója. Mert csak az vasárnapi, ami új, ami vasalt. és vannak csodálatos új ruhák, melyek esztend?kig újak maradnak szent kultuszában a vasárnapoknak. Régi emberek, régi erk?lcs?k villódzanak ki az ilyen ruhákból, kik épp úgy elfogynak, mint az ?szi levél a gesztenyefáról, vagy mint az ódon házak az új városban, ahol csupa olyan ember lakik, aki másutt született...

A Primusz-kisasszonyok azonban nem voltak ezek k?zül a ki?lt?z?ttek k?zül valók. Ruhájuk új volt, de nem kiabált. Diszkréten ?ml?tt keresztül karcsu derekukon a sz?vet, a szinek harmónikusak voltak. Csak egy jól elhelyezett szalag képviselte a fantáziát, a felkiáltójelet, mely ott van minden álomember életében. és finomak, diszkrétek, elegánsak voltak ezek a gyerekek. Amikor kiléptek a kapun, megcsattantak a rácsok a zsalugáteren és a sóvár pugrisszemek tágranyiltak a csodálkozástól. A három lány olyan volt, mint a májusi szélben ringatódzó rózsavirág. Muttermayer néni nem restelt utánuk hajolni és csendesen megjegyezte, mintha félt volna, hogy valaki rossz néven veszi:

– Princessin... Mint a hercegn?k...

Manci g?g?sen, ?ntudatosan, de mégis finoman lépkedett, Ica lányos és vidám volt, Stefike pedig fürgén siklott nénjei mellett, mint a síktengeri torpedónaszád. Manci a Csalogány-utca sarkán megkérdezte:

– Hová menjünk?

Ica mosolyogva felelt:

– Meghódítani a világot...

és megindultak, mint három szerencselovag megvívni a harcot az életért és a mesebeli kincsekért. Amerre mentek, utánuk fordult mindenki. Nagy csodálkozással, kiváncsisággal. és a lépésük nyomán kérdések fakadoztak, hogy kicsodák ezek a lányok. Még azok is, akik tudták a nevüket, így feleltek:

– Hercegkisasszonyok...