Chapter 5 No.5

Frau Krisztin kezdett megint s?r?n bejárni Primuszékhoz, de már nem emlegette t?bbé Groll urat. Nem mert el?hozakodni vele, mert Fábián úr megfenyegette. Megtudta ugyanis, hogy fiacskája Krisztina néni útján próbálgat k?zlekedni azzal a perszónával, mire csúnyán lehordta az ?reg asszonyt. Frau Krisztin tehát el? sem hozta a fiatal urat, nem mervén kikezdeni a segít? egyesület hatalmas eln?kével, ki egy személy vala Groll Fábiánnal.

Grollék helyett Franzen Magdolnát kezdte emlegetni, akinek nemsokára megnyilik tánciskolája az Ezüst Csillagban. Az ilyen gy?ny?rü gyerekek nem hiányozhatnak onnan. Nagy urak is meglátogatják néha a budai leányokat, kik k?z?tt nincsen ehhez a három galambhoz fogható. Ha egyszer elmennek, annyi udvarlójuk lesz, hogy el sem férnek a gyalogjárón és lef?zik a budai polgárkisasszonyokat.

Primuszné asszonyság fájdalmasan sóhajtott erre a k?zlésre, mely mintha a lelke bokrán n?tt volna.

– Hiszen elküldeném ?ket, de tudja, hogy az uram nem keres semmit.

Frau Krisztin megvigasztalta: iparos emberrel megesik ilyesmi. és nyomban felcsoszogott a Három Koronába Magdolna kisasszony színe elé, aki éppen rendezgette a lakást. új selymeket és bársonyokat szórt szét a szobában, új színeket kevert furcsa tarkaságba. Mert azok az urak, kikkel meleg barátság füzte ?ssze, szeretik a változatosságot. Asszonyban éppen, úgy, mint színekben és ha már ? maga nem ?lthetett friss ábrázatot, megváltoztatá a lakást. Hogy Frau Krisztin beszámolt a dolgokról, elégedetten bólogatott:

– Valamit fogunk csinálni szegénykékkel, – mondá és délután elhívatta a Primusz mestert. Megbízást adott neki mindenféle foltozgatásra és nagy csomó pénzt adott el?legül.

– Aztán ne feledkezzen el leányairól, – szólt oda a derék asztalosnak, aki nem értette meg, miért fizetik meg ennyire a semmiségekért. De elve volt nem kutatni, hogyan j?n a pénz, melynek soha sincsen szaga és úgy f?lmelegíti az embert, mint a háromszor f?z?tt szilvapálinka. és Primuszékhoz egyszerre bek?lt?z?tt a jókedv. Egyszerre dalos lett a leányok szája, a nézésük visszanyerte régi biztosságát, a g?dr?cskék megjelentek arcukon. A lovagok megállapították, hogy megszépültek és megvidámodtak és Ica, a k?zéps?, megint hamiskásan kuncogott, amikor elsétáltak az ablak alatt.

A varrón? is tanyát vert a házban és a három leány hangos-vitatkozva megmagyarázta, hogy milyen legyen az új ruha. Melegen és behatóan vitatták meg minden vonalát, minden ráncát, nekik a ruha t?bb volt, mint másnak, mert a ruha jelentette az életet, a mozgást, a szabadságot, mely nélkül csak este lehetne kisurranni a kapun és mellékutcákban járni, félénken megrezzenni, ha férfilépés kopog f?l a hátuk m?g?tt, mert férfiak csak okos leányokkal mernek kikezdeni.

Popelka mester beeresztette az Ezüst Csillag termét viasszal és a csillárokra friss harisnyát húzatott. A bársony padokat, melyek k?rbe futottak a falak mentén, f?lfrissíttette és lemosatta a márványokat. Girlandot akasztott a párkányokra, hogy barátságosabb képe legyen az egésznek, de hiába, ezt a nagy hambárt nehéz volt mosolyra hangolni. Mert valamikor kápolna volt, istenes barátok csoszogtak fel éjfélenkint zsolozsmára és csattogott a sz?ges flagellum és zsongottak a pszalmusok. De j?tt egy színészarcu császár, aki elkergette a barátokat, kisepervén ?ket, mint a hervadt falevelet és azóta hol színjátszók üt?ttek tanyát benne, hol pedig karnevál nevet? arcú hercege vonul be hangos muzsikaszóval.

Fenn, a terem boltja alatt három kis ablak nyilott, mely elé s?r? farács vonódott, mint a gyóntatószék k?ny?kl?je f?lé. Valamikor a priorok és apátok lesték onnan titokban az éjféli flagellációt, a három ablak volt a klastrom szeme, melyen által a barátok lelkébe látott a gvardián. A kis leányok, kik Popelka úr intésére forgolódtak, szinte ?nkénytelenül meghajtották fejüket, amikor pillantásuk azokra az ablakszemekre esett. Pedig Magdolna kisasszony, éppen úgy, mint Popelka mester, biztosították, hogy azokban a fülkékben nincsen senki. A feljárókat befalazták, kísértetek pedig nincsenek.

Popelka mester ?reg volt, mint egy papagály. Egyforma vénnek, száraznak ismerték harminc esztend? óta az asszonyok, kiket ? vezetett m?vészetébe a táncnak. T?le tanultak meg hajbókolni és igent mondani a vallomás után. ? tanítá meg ?ket a táncra, mely lassú égésü tüzeket gyújt lángra. Popelka nélkül nem lettek volna regények, Popelka nélkül szegény lett volna a farsang. és Popelka számon tartott mindeneket. Olyan volt, mint egy két lábon járó matrikula. De csak a leányokat jegyezte meg: az ifjak maguktól j?ttek. Csak meg kell gyújtani a gyertyát és el?szárnyal a pillangó.

Mihelyst felserdült egy leány: Popelka megjelent a családban. Hosszú kávészínü kabátot viselt, amely derékben feszesen ült. Pantallója halaványkék volt és galambszín? csíkos mellény világított a kabátja alatt. Nyakkend?je nagy darab selyem volt, feketekék színü és egészen k?rül?lelte nyakát. Karneolfejü t? tartotta ?ssze, melyb?l egy szem rubint ragyogott a kislányok felé. Magas cilinder és enyhesárga kezty? egészítette ki ?lt?zetét, melyet titokban leutánoztak a vándorszínészek, kik vidéken hódítanak apró városokban...

Hogy Popelka megjelent és meghívta a felserdült kisasszonyt a táncel?adásra, hivatalosan is nagy leány lett a háznál. és a kisasszonyok, kik türelmetlenek valának álmaikban, Popelkát látták és mosolyogva ébredtenek. Ha pedig valahonnan muzsika szür?d?tt be, vágyakozva sóhajtottak:

– Istenem, csak Popelka j?nne már.

Amikor ki volt fényesítve a terem, Popelka úr elkezdte a sétát. Bekopogtatott tisztes familiákhoz, elbeszélgetett a nagyanyákkal a régen múlt id?kr?l. bókot mondott az anyáknak és megdicsérte fiatalságukat, melyet meg tudtak ?rzeni ezekben a szomorú id?kben, meghívta a kisasszonykát az Ezüst Csillagba, mely nélkül nem t?kéletes a nevelés. és amikor elkezdte sétáját, a leányok türelmetlenül nézegettek ki az ablakon, hogy vajjon nem bukkan-e fel valahol a parádés ?reg.

Popelka névsort írt ?ssze sétája el?tt, melyben egy vagy két kereszt jelezte a szép leányokat. A névsort mindig megmutatta Magdolna kisasszonynak, aki megtette észrevételeit. A kisasszony most olyasmit cselekedett, amit még soha. Vadonatúj nevet írt a lajstromba: a Primusz kisasszonyok nevét. és a nevek mellé négy keresztet rajzolt.

– Ide is el fog menni maestro!

Popelka mester aggodalmaskodott:

– Miféle emberek?

Magdolna kisasszony megnyugtatta:

– A leányok gy?ny?rüek, valami újat is kell mutatni a kegyelmes úrnak!

és Popelka úr Muttermayerné nagy csodálkozására bekopogtatott Primuszékhoz.

– Romlanak az id?k, – sóhajtotta, – romlanak.

T?bbet nem tudott mondani nagy felháborodásában. Popelka úr látogatása ugyanis egyet jelentett a lovaggá ütéssel...

Magdolna kisasszony f?ldig borult a megtiszteltetést?l, amikor elj?tt a kegyelmes úr. Mert a kegyelmes úr most bejelentés nélkül j?tt és ez azt jelentette, hogy meg van elégedve szolgálataival.

– Mit csinálnak a báránykák?

– Most tereljük ?ssze ?ket. Nemsokára kezd?dik a tánc és ha a kegyelmes úr megtisztelné intézetemet...

– Nagyon szeretem a táncot, nagyon szeretem.

és elkezdett más dolgokról beszélni, hogy ezidén még nincsen titkárja, mert, sajnos, hamar lesznek szerelmesek ezek a fiatalok.

– A kegyelmes úr egészen elrontja ?ket. Megházasítja, pedig nem mindig kell sietni...

– én szeretem a rendes embereket. A rendes ember korán házasodik. Ez idén is meg fogunk jutalmazni egy-két ügyes leányt.

A kegyelmes úr ugyanis nagy jutalmat adott a táncoló kisasszonyok egyike-másikának. A jutalom nagy volt, még férj is járt vele. A kegyelmes úr esztend?nként válogatta titkárait, kiknek semmi dolguk sem volt. Csak néha-néha megjelentek az Ezüst Csillag táncleckéin és élet-halálra udvaroltak a legszebbeknek. Egyikük hamarosan férjhez is ment: a titkár úr nem tudott várni. és nem voltak ritkák a tizenhat esztend?s asszonyok, akiket a kegyelmes úr segített férjhez.

A jó bugrisok ugyan mindenféle rosszat beszéltek az ilyen házasságról, de nem haragudtak meg érte. A kegyelmes úr jókép? fiúkat tudott ?sszeválogatni és nem vonta meg a házasoktól kés?bb sem a jóindulatát. Ezek a fiatal párok ott laktak a várhegy alatt és ? excellenciája így hívta ?ket: vejeim...

Most, hogy végigd?lt Magdolna kisasszony kerevetjén, vejeir?l beszélt:

– Kezdem már unni ?ket, – mondogatta, – mindenféle dolgukkal hozzám szaladnak. Annyi keresztfiam van, hogy nem gy?z?m ?ket...

Magdolna kisasszony helyeselt:

– Igaza van, kegyelmes úr, valami diszkrétebb, finomabb fiút kell keresni.

– Csak attól tartok, az ilyen túlk?vetel?.

– Jó portékának jó az ára, – mondá Magdolna kisasszony, aki megigérte, hogy kezébe veszi a dolgot.

Magdolna kisasszony ügyes asszony volt. Nem nyult apróhirdetéshez, hanem maga vette kezébe a dolgot. Nincs az a nagy víz, amelyben ne lehetne friss halat fogni, volt az elve s k?rüljárta ismer?seit. ?reg kisasszonyok voltak, kik száraz keblükben elhervadt szerelmek emlékét ?rizgették. Elmult kalandok emléke kisértette ?ket, melyek szívükbe lopták a gy?ny?r? órákat, míg elszálltak láthatatlanul. Virágot ?riztek és arcképeket s kívülr?l tudtak mindenféle verset a holdsugárról.

Az ? ifjúságukban a grófok és katonák voltak divatban, ezért laktak ott a vár alatt. A várból kis?p?rte ugyan az id? a katonákat, de megmaradtak a grófok, kik potrohot eresztettek és szemük elvizesedett; mint a potykáé. Dadognak és nem tudnak emlékezni, nem is tudják, hogy azok a vénkisasszonyok elérzékenyednek nevüknek hallatára.

Ezek k?zül való volt Marianne kisasszony is, akir?l azt suttogták az emberek, hogy bárón? volt az anyja, bár sohasem emlegette, mert maga járt tejért és hitelbe vásárolt a f?szeresnél. és beszéltek róla elmult históriákat, melyeket csak este, csak s?tétedéskor lehet elmondani, mert olyan hihetetlenek.

Marianne kisasszony ill? reverenciával fogadta Magdolnát, mert nagy urakkal tart f?nn barátságot. Lelkében ugyan megvetette, mert ezek a személyek teszik t?nkre a finomlelk? n?ket a hercegeknél, de mégis mosolygott, amikor belépett hozzá.

– Diszkrét dologban j?ttem, Marianne, – mondá Magdolna kisasszony, aki szerette az ünnepélyes gesztusokat.

– Ha diszkrét, jobb helyre nem j?hetett.

– Marianne, – sóhajtá Magdolna, – maga nem tudja, mennyi baj van ma a fiatalokkal.

– Tudom, – felelte Marianne, – a mai fiatalok hangosak és illemtelenek.

– és megbízhatatlanok, – vetette k?zbe Magdolna, – nagyon megbízhatatlanok. éppen emiatt kerestem f?l. Tudja, a kegyelmes úr megint titkárt keres. Ha maga tudna nekem valakit ajánlani. Egy diszkrét, finom fiút, aki hallgatni tud.

Marianne szeme f?lragyogott, mint a vén tük?r, ha rátáncol a napsugár. Egyszerre emlékek kezdtek benne gyuladozni, egy láthatatlan lámpagyujtogató kis mécseseket gyujtogatott f?l k?r?sk?rül. Elalvadt lángok lobogtak f?l újra, elfelejtett álmok nyitogatták szemüket. Valahogyan megint odakerülni azokhoz az urakhoz! Ez volt minden vágya, minden ambiciója.

Alig tudta elfojtani ?r?mét és a nekiiramló kiáltás szóparipáit visszarántotta.

– Igen, – mondotta, – ismerek egynéhány kedves fiút, aki alkalmas leszen. Van három unoka?csém és azt hiszem, rá fogom beszélni az egyiket.

Magdolna kisasszony meg volt elégedve az eredménnyel. Ez a Marianne mindenképpen ügyes leány. ?ccsei ugyan nem nagyon vettek tudomást róla, mert a barátság nem sok hasznot igért. No de minden megváltozik ezen a világon, miért ne változnának meg tehát a Sporn-fiúk? Magdolna csak annyit tudott róluk, hogy lovakból élnek és barátságot tartanak f?nn minden lovászgyerekkel. Egyébként ügyes, jóvágású fiúk, akik után szívesen fordulnak meg az asszonyok.

Magdolna kisasszony egy cseppet sem lep?d?tt meg, amikor egy délel?tt behozták Sporn báró névjegyét. A keresztneve István volt és a látogatásra szabályosan ?lt?z?tt. Magdolna az els? pillantásra megállapította, hogy ez az, akit keresett. Mert az els? pillanatra tisztában lett mindennel és finoman, választékosan beszélt. Mindent elfogadott, amit Magdolna kívánt és helyeselte a terveket.

– ?rül?k, ha szolgálatára lehetek a kegyelmes úrnak, – mondotta és titokban az istállóra gondolt. Hogy majd a k?zelébe férk?zik minden titoknak s egy csapásra helyrebillenti a mérleget, mert az a mérleg lefele szállt nagyon, a hadmozdulatok sehogy sem sikerültek. Lassan-lassan lesülyedt az ?t forintos adósságokig és a hinár ugyancsak belekapaszkodott.

– Nem lehet megélni, – panaszkodott, – maholnap eszcájgot pucolok.

Az eszcájg, mint valami szomorú szimbólum, villogott a Spornok f?l?tt. A rossz nyelvek ugyan azt is megkockáztatták, hogy az eszcájgból csak holmi ezüstkanalakhoz volt k?zük, de ez alighanem túlzás volt. Mert ahol a Spornok étkeztek, nem volt ezüst kanál, vagy pedig jó szeme volt a pincérnek. Annyi azonban megfelelt az igazságnak, hogy egynémely hajtása a t?rzsnek, ev?eszk?z?n tanulta meg a munkát és az eszcájg tette hasznos tagjává a társadalomnak.

Sporn Pista nem kért ebb?l a haszonból és amikor Marianne f?lajánlotta neki a hivatalt, két kézzel kapott rajta.

– Néha az ilyen kakadú is hasznos, – mondogatta barátainak, kikben boldog, reménységek ébredeztek. Mert a kegyelmes úr hatalmas ember volt, az ilyennel pedig nem rossz egy tálból cseresznyézni. Már pedig Sporn Pista nem az a fiú, akinek a magvak jussanak.

Sporn Pista h?v?s szemtelenséggel jelentkezett a kegyelmes úrnál. A nagyúr megszokta, hogy hétrét g?rnyedjenek el?tte az emberek. Sporn valami új volt számára, tetszett neki a f?llépése. Ezzel a fiúval meg lehet jelenni mindenütt. A t?bbiek félszegek, ostobák voltak és egy nap alatt félretaposták a cip?sarkot.

– Nekem voltaképpen nincsenek titkaim, – mondotta, – de szeretem, ha ügyes ember van mellettem. ?n itt fog lakni nálam, és ha szükségem lesz szolgálatára, megüzenem.

és Sporn Pista elhelyezkedett a palotában. A régi titkárok szobáját foglalta el. A cselédek, akik a régiekr?l vették a mértéket, megpróbáltak elnézni a feje f?l?tt. De Sporn egy mozdulattal elintézte ?ket és már a harmadik napon ? volt az úr a háznál. Tett, vett, intézkedett, anélkül, hogy valaki megbízta volna. és a kegyelmes úr ?r?mmel állapította meg, hogy jobban mennek a dolgok.

– Ez a fiatalember valóságos kincs, – mondá Magdolnának, – rendet tart a háznál, már pedig mindennek lelke a rend.

Sporn szerencséje eljutott mindenüvé, ahol tudtak róla és a hitelez?k kezdték jó pénznek tartani. Arany úr jónak találta ellen?rizni a dolgot és f?lszemtelenkedett a palotába. De az inas nem engedte be.

– A báró úr sajnálja, de nem ér rá.

Arany úr boldogan vette tudomásul a választ, mert Arany úr okos ember volt.

– Komoly az ügy, – mondotta, – mert kidobott.

Arany urat ugyanis csak komoly emberek dobták ki. A dubiózusak letagadtatták magukat.

Popelka ek?zben házról-házra járt és meginvitálta a kisasszonyokat. ?reges bókokat mondott az asszonyoknak, a leányokat pedig tréfásan megfenyegette, hogy aztán rá ne haragudjanak, ha nem sikerül már az els? esztend?ben férjhez menni. Ilyenkor tubákos szelencéjéb?l f?lszippantott egy csipetre valót és az asszonyok nem gy?zték csodálni m?vészetét. Mert ehhez m?vészet kell, mint a menüetthez, és amióta a menüett kiment a divatból, azóta elfogytanak a tubákosok.

Popelka meg volt elégedve az eredménnyel, mert még a Troszt-kisasszonyok is megigérték részvételüket. Pedig már félig-meddig mind a ketten menyasszonyok voltak. De úgy látszik, nem tudtak ellenállani a varázsnak, melyet a tánc igért. és Popelka mester boldog bizakodással jelenté Magdolnának:

– úgy látszik, jó szezonunk lesz.