Nyomor

A t?rvényszék eln?ke mély utálat s egészen parlagi gy?l?let kifejezésével tekintett a vádlottra.

Az ügyész gúnyolta, mókázott vele s kínozta, mint valami részeg kocsis g?rhes, rossz lovait.

A k?z?nség kedvtelve r?h?g?tt az otromba élczeken; egynémely orczán olyasfajta kifejezés volt észrevehet?, mely igy beszélt: ?Ah, az akasztást szeretném már látni...!?

Délután volt s ?szi, ver?fényes nap. Szélcsap sugarak mászkáltak, ugráltak a díszes tárgyalási terem színezett ornamentjein.

A hatalmas alakú, nagy v?r?s szakállas vádlott súgáres?ben fürdve, valami b?sz hitregei istenségnek t?nt fel.

– ím, a nap gonoszra is süt... súgta fülembe az én borzas szomszédom, ki most a folytatólagos tárgyaláson is híven megmaradt mellettem.

A tárgyalás – rablógyilkossági b?nügyben – k?zel volt befejezéséhez. – A véd? kezdett szólani. Minden szaván meglátszott az er?lk?dés – magát kitüntetni.

Az én emberem idegesen rázta mellettem kondor fejét:

– Ah, máskép védeném én!

– Mit mondana?

– Mit? Hát legel?sz?r is megkérdeném a tisztelt biróságtól:

Ki adta ?n?knek a jogot, uraim, hogy megtorolják a b?nt? Talán az emberiség, a társadalom? De hát ki adta ennek?! Az isten! Na 'iszen, igy jól vagyunk: az úr b?nt teremtett, hogy büntethessen! Ki már most itt a hibás; a ki b?nt hoz létre, vagy maga a születésér?l nem tehet? b?n anyaga!?

?n?k igazságosak s okosaknak hiszik és nevezik ?nmagukat és mégis a gyermeket okolják, vádolják s büntetik születéseért – nem pedig az apát! Hisz a ?z?ld? szín nem magától, nem magáért z?ld és z?ldnek lennie sem k?nnyebbségére, sem javára nem esik, de z?ld ama részecskék miatt, melyek alkotják s emezeknek sem ?tetszik? szerfelett ez alkotás, de kénytelenek vele oly okok miatt, melyek benn fekszenek más dolgokban s mely más dolgok ismét más dolgokban s ez az egész circulus vitiosus annak a Bizonyos, jobban mondva Bizonytalannak markában, a kit ?n?k istennek neveznek, ámbátor helyes neve ez: Anyag! Ez l?velte ki magából Socratest és e – gyilkost. Ez szülte s tette olyanná, a milyen... Hát kényszerítsék a bogáncsot: rózsát teremj! A szúrós, alkalmatlan n?vény nem hallgat ?n?kre! Kitépik? Terem helyette más. S ha kitépnek egy helyütt százat: ezer terem helyette másutt: – s a bogáncs rózsát sohse fog teremni! Nem, mert a természet ragaszkodik az ? gyermekeihez...

Remek! ?n?k a természettel akarnak kik?tni? Nem volna kedv?k t?rvényt ülni a XVI. század szokásaként disznók felett, melyek itt-ott ?sszemarczangolnak egy-egy gyermeket s garázda kutyákat nem volna kedv?k ?hivatalvesztésre itélni??!...

De hát – kérdik drága uraimék – mit tegyenek ez emberrel! Hisz a társadalom felbomlanék a b?n?s megbüntetése nélkül! Hanem ki mondja ?n?knek, hogy er?szakos, mesterséges úton, természetellenesen tartassanak fenn egy ingó, haszontalan épületet, melyet társadalomnak neveznek... Le vele! Legyen anarchia, z?r...!

Nos, tessék a bogáncsot kényszeríteni: teremj rózsát! Vagy tessék kitépni: a kifolyt életnedvb?l száz más terem.

A természet lesz meggyalázva újra az ember életének kioltásával. Akarják ezt? Megteszik? De hát akkor ki a gyilkos...?

A szónokló szomszéd mind mind hevesebb l?n s utolsó szavai majdnem oly hangosak voltak mint a véd?éi.

Az eln?k fürkész?leg nézett szét:

– Csend!

Az én – egy régi Mefisztó-képhez annyira hasonlító – barátom elhallgatott s elpirult.

Kérd?leg fordult felém:

– Nos...?

– Nos, ha a vádlott maga mondja el e védbeszédet, bizton megmenekül az akasztófától; egyszer?en azért, mert bolondnak tartják!

A nem hivatalos szónok mosolygott egy kissé, de újra elpirult:

– Nem mondom, hogy a szavakhoz ragaszkodom...

E pillanatban hirdették ki az itéletet:

?K?tél általi halál!?

Mefisztó barátom egész testében megremegett s valami kimondhatlanul fájdalmas vonás vonaglott végig arczán...

Mellettünk egy k?vér h?lgy ült, kinek szemhéjai egy vékony k?nyet morzsoltak szét...

Mefisztó úr felém fordult s éles sarkazmussal szónoklá:

– Mi még mindég szeretjük a ?limonádét!?

én meg mintha k?nyeket láttam volna felcsillanni a gyermekies szemeiben...

Az asszony, a szeret?.

Szeret?. Nos, édes angyalom,

A holnap éjfelén,

Kertednek déli részletén;

Titokf?d? édes homályban

Lelket üdít? illatárban...

én majd korábban ott leszek

és készitem az – enyhelyet.

Asszony. (Gondolatokból ébredve.)

Nem... nem lehet...

Szeret?. és vajh miért?

Aludni fog a férjurad:

Használhatod álkulcsodat;

Okos asszonyt ki rajta ért,

Vagy ?rd?g volt vagy szinte n?...

H? szerelem: az itt a f?,

A melynek minden semmiség!

(Félre) – és mindenség a semmiség.

Asszony. ó Istenem, hogy nincs er?m,

Olvadni véled édesem,

Kinek ha csókját érezem,

Habzik erem és ég vel?m...

De visszaránt a becsület.

Szeret?. Ez ?rd?gfit ne emlegesd!

Mely árny ablakban itt kerít;

S a borba ür?m?t vegyít

Egy ?Semmi? ez, mit emberek

Enszívükbe bevettenek

és olyan nagynak képzelik,

Hogy a valónak élveit

Nem engedik be emmián;

Gondolván, hogy hely nem telik. –

Más lesz a baj, (szivére mutat) itt talán,

Csak baktat benn az érütés...

Asszony. ó égi kéj és szenvedés!

Ha rajtam állna csak,

Ha ?rült, bódúlt szívemen

Csak lelkem volna hallgatag

S ne zúgná zajjal száz harang:

?Ne tedd... ne tedd... ne tedd!?

Mi ez? A lélekismeret,

Elhalt anyámnak óvó szózata,

Mely megrezzenti lelkemet.

Megrezzentvén,

Felébreszt ím,

Lágyan, halkan, csendesen...

– K?ny?rülj meg istenem!

Szeret?. Ne kivánd t?le – tehetetlen,

De tégy magad szelíd galamb

Ki sz?rny? naivul azt hiszed,

Hogy elhagyván vén férjedet:

Ezzel szivébe t?rsz tüzes vasat

Neki – és egész familiádnak

S az egész nagy világnak!

ó kedves, együgy? virág,

A ki csak egynek illatoz,

Egy vén kertésznek nyíladoz:

Holott felnyitva néki a világ,

ó kedves, együgy? virág!

– ó kincscsel s?r?n megrakott.

S ki kincsét egynek osztogatja el,

Annak, kit jobban másnál nem kegyel

S tán úgy se, mint egy másikat, –

ó kincscsel s?r?n megrakott!

ó kedves, együgy? virág:

Hadd üdüln?m fel kebleden;

ó édes, kedves kincsesem:

No, nékem egy szemert sem ád...?!

Asszony. úgy, úgy, kiabáld túl lelkemet,

Felajzó, kínzó lelkeket!

Szeret?. Hiszen a sors – nyilvánvaló –

A virágot nem egynek szülte csak

S ha bája kéjt bár egynek ad:

Nem lészen lénye még fakó!

A dús paza'lja vagyonát:

Kagylóval mernek Oceánt. –

Nos, édesem?...

Asszony. Szegény anyám! ó óvó kéz...!

Szeret?. Mondjátok meg folyó vizének,

Hogy egynek adjon h?s italt!

Tiltsátok meg az ég legének:

üdít?ül csak egynek adj!

ó irigy nép, bátor világ,

?Egyenl?ség!? ki ezt kiáltod,

De nyomban rája úgy kivánod:

Csak egynek adja egy magát.

Haha! (gúnyosan nevet.)

Nos édesem... meg végre oszt'

Az édes titkot csak mi ketten

Tudjuk meg és más senki sem...

(Meg?leli s megcsókolja.)

Férj. (Belép, meglepetve.)

Nos, Asszonyom?!

Asszony. (Pillanatnyi zavarral.) A rokonom.

Kir?l beszéltem oly sokat:

Messzir?l j?ve látogat;

Hogy már megyen, úgy sajnálom. –

A férjem! (A szeret?nek férjét bemutatja.)

Szeret?. (A férjjel kezet fogva.) Jó uram...! (Az asszonynak kezet csókolva.) Az ég veled!

Teszem szerencsém r?viden!

Férj. Derék... derék!

Szeret?. (Menés k?zben súgva az asszonynak.) No hát?

Az asszony. (Súgva.) Igen!

* * *

Eddig tartott a sajátságos poéma. A kül?n?s levél pedig így végz?d?tt:

?Még sem olyan bolondok azok az eszkimók...! Miért? Kérdje meg ?n Hajnács Gáspárt vagy feleségét. – Laknak ?itt? és ?itt.??

Az Erzsébetváros valamely névtelen kis utczájában, a leveg?-fert?ztet? aszfaltgép ?r?k?s állomáshelyén, lakott Hajnács Gáspár.

Lehet, hogy azért lakott itt a város keleti végén, mert az intézet – melyben f?ld- és természetrajzot tanított – ép a város nyugati határán, az alsó Dunasoron vala elhelyezve. – K?rülbelül egy tisztességes mértf?ldet kellett bejárnia mindennap vagy négyszer. és így talán azért nem járt téli kabátban a leghidegebb télben sem, nehogy valami nagyon kimelegedjék.

S azért volt-e olyan jó étvágya, mert sokat járkált, vagy azért, mert kevés módja volt az evésben?

Akárhányszor találkoztam véle az utczán, amint kenyérdarabkákat rágicsálva, lassan bandukolva olvasgatott. Egyszer ?ssze is ütk?ztem vele, úgy hogy nem lehetett t?bbé elt?nn?m; menten elfogott:

– Nos, most ha akar, ha nem: j?n hozzám!

Az aszfaltg?z?s most is ott füst?lt a névtelen utczában. Szinte jól esett b?z?s melege a zúzos, dermeszt? hidegben.

Mindjárt mellette a sarkon ott fagyoskodott az utcza éléstára: a laczikonyhás szatócs.

Gáspár sült kolompért vett t?le:

– Nagyon szeretik a gyermekek...

– Ah, hát gyermekei is vannak?

– Fájdalom: éppen három darab! A házas életnek temérdek árnyoldala mellett a legijeszt?bb árnya az: hogy szükségkép gyermekek származnak bel?le... Adta fattyjai: az ember oly szívesen tekerné ki a vézna kis nyakaikat... A legnagyobbik fiam már 7 éves s annyi kalapot ront, mintha a fején járna! A legkisebbik alig négy hónapos s már is t?bb esze van, mint az apjának... Most betegeskedik, talán lesz esze s meghal!...

A lépcs?házban egész raj gyermek támadott meg bennünket. Belecsimpajkodtak a kóczos, rideg emberbe s ?kis czukros papának? nevezték. Alig tudta ?ket lerázni magáról s úgy látszott, mintha szégyelné is el?ttem a dolgot s igyekezett rideg, méltóságos arczot vágni, de nekem sikerült észrevennem azt a pillanatnyi, végtelenül gy?ngéd tekintetet, melyet Mefisztó barátom loppal a hanczúzó gyermekekre vetett.

– Hogy van az Irénke? – kérdezé látszólag a legnagyobb k?z?nynyel.

– A melle lármázik s egész teste kék! – válaszolta a legnagyobbik fiú s igyekezett szomorú arczot ?lteni.

A sarkastikus tanító elsápadt. Pillái megrándúltak, aztán végtelen k?z?nynyel mondá:

– Hm! Hol veszem a k?ltséget a temetésre?

és nyílsebességgel futott fel a lépcs?n, mint ha engem egészen elfelejtett volna.

Egyedül léptem be lakásába.

Nem várt rend és tisztaság fogadott.

A konyha oly tiszta volt, mint egy üvegpohár. Nyilván keveset f?zhettek benne!

Egy másik szobán kopogtattam. A sz?k, de ragyogó, kellemes odú, úgy látszik, a Mefisztó barátom szobája volt. A fehér falon polczok, telve, roskadva k?nyvek terhét?l. Egy feny?fa-asztalon, Darwin rút, majomarcza és Schopenhauer eszményi, hatalmas alakjának fotografiája. Az asztal alatt félig kész gyermekjátékok.

Benyitottam a második szobába.

Az ágy végén egy jól táplált, kellemes arczú asszony-alak ül.

A szoba k?zepén meglehet?sen díszes b?lcs?, melyet Mefisztó barátom hosszú karjaival oly ügyetlenül, de olyan buzgalommal ringat.

Mefisztó barátom, amint megpillant, ijedten ugrik fel a beteg gyermek b?lcs?jét?l s karonfogva: bemutat feleségének.

Leülünk s hallgatunk. én nézem az asszonyt. Milyen fiatalnak látszik férjéhez képest, pedig valójában aligha fiatalabb nála. Most talán szebb, mint lánykorában lehetett. Telt idomai, k?vér nyaka, melyb?l a haj fején kontyra van felt?zve: kihívó, de bájos.

A tanitó lopva reá-reá veti szemeit s ismét olyan gyengéden mosolyog:

– Hej, asszony, fedetlen a nyakad, még megfázol!

A szobában nyári meleg volt. Az asszony pirulva f?dte be nyakát.

– Tetszik látni, ilyen túlzott ez az én férjem. úgy félti az embert még a szell? fúvásától is... pedig mennyire jobb lenne reá nézve, ha mi nem lennénk... A minapában is, mid?n a Belluska himl?s volt, éjjeleket virrasztott fenn mellette s bár az orvos saját egészsége érdekében szigorúan megtiltotta, hozzá is feküdt a kicsikéhez...

Mefisztó barátom ingerülten vágott k?zbe:

– Egy kis experimentáczió volt az egész... az orvost akartam megszégyeníteni...

– Hát azért sírt napokon át, mint egy gyermek!

Ismét bennszakadt a szó.

A kínos csendet a tanító pathetikus szavai t?rték meg:

– Sírás... gyermek: az ember szivesen csavarná ki ezeknek a sokét? fattyúknak a vézna nyakait... ostobaság: a t?rvény azt mondja, nem szabad! állítsatok fel egy tarpeji szirtet...

A beteg csecsem? felébredt és sírni kezdett. Mefisztó barátom izgatottan ringatta a b?lcs?t: elfelejtett bennünket. A gyermek fájdalmas síráma mind er?teljesebb l?n; jajja szívig hatott.

A rideg, sarkastikus ember kikapta a b?lcs?b?l s halványan, arczából kikelve fel s alá szaladgált vele a szobában.

A rosszúl táplált szegény gyermekek divatos betegsége a ráng-g?rcs irtózatosan elcsúfitotta az úgyis vézna, még hajnélküli gyermeket. Szemei felfordúltak, kicsi végtagjai rángatództak, arczocskája olyan lett, mint valami piszkos fehérnem?, ajka tajtékzott s kínosan ny?g?tt...

Mefisztó barátom szorosan kebléhez ?lelte az emberi formáját elhagyott vézna testet s habzó, kékült ajkait ?ssze-vissza csókolá.

A rángás még egyszer végig rohant a szegény áldozaton s a kis gyermek nem volt t?bbé.

A rideg ember felordított:

– Meghalt! – s még szorosabban ?lelé magához a kis halottat.

Az asszony egy k?nnyet t?rült le piros arczáról:

– Tedd le szegényt...

Gáspár nem akarta letenni, egészen elfeledkezett magáról s mindenféle beczéz? szavakat intézett a kis halotthoz s mid?n az nem gügy?g?tt vissza: haját tépve, zokogva rogyott le az asszony mellé. Ráborúlt annak széles keblére és sírt, mint egy gyermek.

Csakhamar észrevette azonban, hogy nem egyedül van s megt?rülve arczát, k?z?nyt er?ltetve, magára szólt:

– Hm. Hol veszek pénzt a temetésre?