A mester

Magassága 192 centiméter, vállainak szélessége, mint a bibliai Sámsoné, heraklesi ?kleinek egy csapásával le tudta volna teríteni a nemeai oroszlánt, combja egy gladiátor erejét, feje egy óriási gyermek jámborságát, szíve egy imádkozó, b?nbánó, úrvacsorázó falusi asszonyság puhaságát, szeme egy szerelmes kislány naiv ábrándozását juttatta eszedbe, ha valaha találkoztál D?m?t?r Jánossal, a szobrásszal, az aranyérem és a párisi Grand Prix tulajdonosával, a negyvenhét éves, ?szbecsavarodott, orgonahangu és mosolygó bajuszú vén polgárral, aki a Zuglói-út egy fejedelmi pompával, klasszikus izléssel

és áhítatos stilustisztelettel megkomponált villájában lakott, magafaragta kariatidok által tartott fedél alatt, amelynek timpanonján az volt olvasható: Sors bona, nihil aliud.

D?m?t?r János a hivatalos m?vészet államilag hitelesített ranglétráján a legfels? helyet foglalta el, már két év óta méltóságos úr, f?rend, a mesteriskola igazgatója, ámbár a bürokratikus adminisztrációt nem vállalta, mert gy?l?lte az irka-firkát és hijjával volt a tekintélynek nemcsak a n?vendékek, de még a tanárok k?rében is. Mérvadó helyeken egyáltalán nem sokra tartották, éppen a hivatalos világ, az udvar, a kormány és az arisztokrácia részér?l mutatkozó elismerés és az anyagi sikerek miatt. Nem tudjuk, így volt-e ez Leonardo da Vincivel, aki a Sforzák, Michelangeloval, aki Gyula pápa, Rubenssel, aki Vincenzc Gonzaga, Dürerrel, aki Miksa császár, Bernardo Rosselinoval, aki Aeneas Sylvius hivatalos m?vésze volt, de tény, hogy manapság a szerkeszt?ségek és a kritikusi t?rzsasztalok nem jó szemmel nézik, akit a nagyok már befogadtak kegyeikbe.

Ezt D?m?t?r is tudta, azért mindig pirulva, bocsánatkér? arccal, hebeg?n és zavartan jelent meg tanítványai és ifjú m?vésztársai k?z?tt; ilyenkor mindig úgy érezte, hogy nagy és neki felfoghatatlan szellemi óriások k?z?tt lábatlankodik. Cifra elméleteiket nem értette és groteszk vázlataikat ijedten csodálta. A saját fogyatékos akadémiai képzettsége félénkké és alázatossá tette; mégis akadémikusnak csúfolták, ami valójában mindig egy csepp büszkeséget ébresztett benne, mert azt gondolta, hogy igy némi tudományosság hirébe keveredik. ?nmagának azonban bevallotta, hogy Michiels, Semper, Riegl, MaierGraefe, Hildebrand és Rodin k?nyveinek majd minden lapján érthetetlen és homályos sorokra bukkan, amelyeken hiába t?ri kemény s?rtével borított domború koponyáját. Ellenben egy aktot megmintázni úgy, hogy abban a csontvázra az izomzat, az izomzatra a zsiradékpárna és a rostokra, a húsra, a véredényekre az epidermis úgy feküdjék rá, mint az eleven ember testére: ehhez senkisem értett jobban, mint D?m?t?r, a hivatalos m?vész, az akadémikus.

Nem csoda, hogy szerény és sz?kszavú ember lett így D?m?t?r, aki négyszer-?tsz?r megnyalta piros és húsos szájaszélét, míg egy szót kiejtett el?kel? barátai, ragyogóan szellemes kollégái, finoman csiszolt elméj? és sensitiv modelljei: a mágnásaszszonyok és dekadens nagyvilági h?lgyek el?tt, akik mintázás k?zben m?vészett?rténeti és esztétikai m?veltségük szédít? magasságába ragadták a hüledez? mestert. Minthogy tehát szóval nem gy?zte, kénytelen volt szüntelenül dolgozni. ?nt?tte a portrékat, aktokat, heroikus csoportozatokat, emlékmüveket és reliefeket. K?zben pedig jókedv?en füty?részett, ?r?kk?n ég? szivarját rágta hatalmas és vakító fogsorával. Vés?je alatt szikrázott a márvány-mert legkedvesebb müveit maga szerette kifaragni-óriás, bütyk?s, csontos ?klével nyomkodta, d?ngette, pofozta, simogatta, cirógatta a vasrácsra vakolt agyagmintát, mint egy boxoló gladiátor. Ilyenkor kigyúlt alacsony, de boltozatos homloka, apró szemei allelujáztak a munka boldogságában, r?vid s?rü s?rtehaja csapzott az izzadtságtól, szája mosolyra húzódott, arca kipirult s izgatottan nyalogatta ajkát, amelyre vastagon rárakódott a gipsz füst?l?gve porló málladéka. Egy birkózó antik hérosz volt ilyenkor, aki az anyaggal vív diadalmas csatát: ujjainak ?szt?n?s mozdulataival, temperamentumának isteni sugallatából, egyéniségének szent együgyüségével alkot. Ilyenkor nagy, szürke, bozótos feje, széles orra, vaskos állkapcsa, kurta nyaka, óriás vállai, izmokkal párnázott domboru háta és oszlopos lábai egy ?sember monumentális sziluettjében jelentkeztek. Ilyenkor némely impresszionista dáma egyenesen a karjaiba omlott volna, ha D?m?t?r János nem a legszemérmesebb és a leggyávább ?reg gyermek, aki valaha mintázófát, vés?t és kalapácsot forgatott a kezében.

D?m?t?r János sohasem nyult kézzel a modelljéhez, amióta megházasodott. Feleségét, Van Roosen Herta bárón?t, a gazdag, szép és negyvenkét esztendeje ellenére leányos finomságu sz?ke kis teremtést oly vallásos áhitattal imádta, hogy más asszonyszemélyre csak nem nélküli és elvont szobrász-szemmel tudott rátekinteni.

Pedig most már a feleségét is csak hetenként kétszer-háromszor látta bizalmas családi kettesben, ha ugyan bizalmasságnak és családiasságnak szabad nevezni a reggeli vagy ebéd alatt elt?lt?tt merev és szertartásos félórát, amit neki ez a majdnem virággá, vagy k?zépkori szonetté finomodott, idegbeteg és rajongó kis hiszterika engedélyezett. Eleinte természetesen nem volt ez így. ?t éve annak. Van Roosen bárón? akkor már elvált asszony volt. Münchenben látta meg a szobrász egy aktcsoportját: Páris elrabolja Helénát. Meghallotta, hogy Párist a m?vész saját magáról mintázta tük?rb?l.

-én leszek a Helénája-kiáltott fel ideges gy?ny?rt?l borzongva a bárón? és f?ldh?z vágva a Fleurs du Mal-t, úgy találta, hogy mindennél szebb dolog a ragyogó és er?s egészség és hogy a saját aktija nem sokkal marad m?g?tte a homérosi Helénának.

D?m?t?r mukkanni sem tudott, amikor értesült az asszony szándékáról. Nem talált szavakat a védekezésre, csak hajlongott, bólogatott és a szájaszélét nyalogatta. Igy házasodott meg zavarában D?m?t?r s arról sem ?, sem a bárón? nem tehet, hogy e hangulat néhány hónap alatt Heléna impresszionista lelkében elviharzott. Mégis, valahányszor rágondolt az els? hónapok mithologiai szépségeire, elégülten és ?nmagát irigyelve suttogta nedves ajkai k?z?tt:

-Megérte az a néhány hónap az utána k?vetkez? esztend?ket is.

Ezekr?l az esztend?kr?l nemcsak beszélni, de gondolkodni sem szeretett János. Egyetlen nagy, természetes és szinte baromi lemondással intézte el a boldogtalanságát: ki tehet róla, hogy én szeretem ?t és ? nem szeret már engem? Sors bona, nihil aliud,-ismételgette magában ezt a fatalista mondást, amellyel lelkének minden háborgását elsimította.

Kül?nben is egyszerü és egészséges lelkü ember volt D?m?t?r, aki jobb szeretett munka után a m?terem s?tétjében, vagy erdei séta alatt pipázva elmélázni, fuvolázni, harmonikázni, sárkányokon, mesebeli alakokon, óriás embereken, tengeri kalandokon, soha nem látott groteszk állat-figurákon eltün?dni, mint szoknya után futkározni. Szerette a gyenge, csip?s, szénsavval élénkített homoki bort és a sárga, k?nny? s?rt, amib?l szervezete rengeteget tudott megemészteni anélkül, hogy kedélyét túlzottan felizgatta volna. Nála a mámor abban jelentkezett, hogy kedve támadt nagy birkózásokat rendezni, ha találna magához való rendíthetetlen atlétákat. Szeretett volna oly szépen dalolni, fütyülni, hegedülni, hogy a k?vek is meginduljanak és a szobrok táncra perdüljenek ?r?mükben. Szeretett volna katona lenni és csatában verekedni, nagy veszedelmekben emberek életét megmenteni, hajókat partra vontatni, bikákat megfékezni, malomk?vekkel dobálódzni, cirkuszban láncot tépni, tüzes paripán nyargalászni, bebarangolni a világot, sárkányok barlangjába leereszkedni és fenevadaktól a f?ldet megtisztitani, Ha mást nem, legalább k?b?l szerette volna mindezeket kifaragni és ilyenkor halálosan unta a m?vészi rangjával járó k?telezettségeket. és unta az asszonyokat, akik néha hizelegtek neki, máskor kigúnyolták; a m?vészeket, akik megleckéztették tudatlansága és szent igénytelensége miatt; házát, butorait és gazdagságát, amelyet a felesége csapongó fantáziája bujává, terhessé és kényelmetlenné tett a számára; a hivatalos világ nagyképüségét, az iskola szárazságát, a nagy urak leereszkedését és a cselédség arcátlanságát. Unta, gy?l?lte, elátkozta az emberek hódolatát, kiváncsiskodását és bizalmaskodását és ?sszeborzongott, amikor tárlaton, utcán, szalonokban, még a templomban is utána suttogták ezt a szót:

-A mester!

Ilyenkor megsz?k?tt és néhány órára visszaállitotta eredeti énjét magához való primitiv k?rnyezetbe. Elszaladt a K?ztemet? tájékára, egy ?reg, csendes csapszékbe, amely k?zel lévén a sirk?gyárakhoz, mindig tele volt iddogáló k?faragó-legényekkel. Odamenekült D?m?t?r s már útk?zben felcsillant a szeme arra a gondolatra, hogy ejnye a mindenségit, ha jó szerencséje és keze ügyessége cserben nem hagyja, ma délután háromszor egymásután kilenc babát üt le a kuglizóban.

Meg kell ezek után ?szintén vallanunk, hogy az ? lelke nem volt nagy szenzációkra, tragikus szenvedésekre, vagy az ?nelemzés mártiromságára való. A saját egészségének ?r?k forrásából táplálkozva, vágyai messze m?g?tte maradtak a lehet?ségeknek. Ne szépítsük a dolgot, parasztember volt D?m?t?r, egyszerü, de zseniális paraszt, akinek egész idegélete leegyszerüs?d?tt a szép formák és a megr?gzitett emberi mozdulatok másolásához. Ha nem lett volna m?vész, akkor lovakhoz, ?kr?kh?z, buzához és kukoricához tapad minden csápja a benne viruló természetes ?szt?n?knek. Ezt pedig a f?ldb?l, leveg?b?l, erd?b?l, patakból és az édes szüleinek piros paraszt véredényeib?l szívta magába csecsem? gyermek és suhanc legényke korában.

* * *

Erdélyben, Gyergyószentmiklóson született s már gyermekkorában csodájára jártak a falubeliek.-Olyan ?kle van, mint egy medvebocsnak-mondták rá az ?regasszonyok, akik tulozzák ugyan a dolgokat, de nem szépítik az igazságot. Vaskos, formátlan és kissé együgyü arckifejezésü legényke lett Jancsiból, aki tíz esztend?s korában már a kovács mellett fújta a tüzet s irgalmatlanul szorította markával a lovak bokáit, amikor rátették a vasat.

A legnehezebb kalapáccsal úgy csapkodta az üll?t, hogy az egész kovácsm?hely rengett,-az ifju Vulcanos dolgozhatott ily heroikus jókedvvel, amikor a Kentaurokat patkolta az Olympos v?lgyeiben. János azonban mégsem maradt kovács, pedig bizonyos, hogy e téren is jelentékeny hírnévre tesz vala szert óriási ereje és kezének ritka ügyessége miatt. A gigantikus testben ugyanis finom és álmodozó gyermeklélek pihegett. Nem félt a legvadabb ménekt?l és megbirkózott a legsulyosabb p?r?ly?kkel is; de nem mert szemükbe nézni a hetyke és kacér kis parasztlányoknak és k?nnyekig elérzékenyedett egy históriás ének hallatára. órákig elbámészkodott a vásárosbódék olajnyomatain és porcellánfiguráin; úgy szerette a virágokat, mint egy szerelmes hajadon; képesk?nyv, mézeskalács-szentek, faragott botok, festett cserépedények, figurás tajtékpipák leirhatatlan lelkesedésre hangolták és megrikatta az orgonaszó a templomban. Gyakran elbujt a kovács szérüskertjében és agyagból, fából, kenyérb?l, ablakos tótok gittjéb?l alakzatot formált a maga mulatságára. Végre is otthagyta a mesterségét és a gyergyói agyagipari iskolába kéredzkedett. Apja is ezermester, fafaragó, rejtélyes elméjü székely; anyja finom ételek készít?je, álomfejt?, mesemondó, el?imádkozó, ezerjófüves asszony: nem csoda, ha a gyermeknek inkább kedve telt cifra tálak, korsók, cserépedények, agyagvázák készítésében, mint lovak patkolásában. Az iskola igazgatója már a második esztend?ben felvitte Pestre. Csodagyermek gyanánt mutogatták. Csak úgy fejb?l, percek alatt a legcsodálatosabb figurákat gyúrta ki az agyagból.

Itt mód felett megtetszett neki a Kerepesi-temet? tájékán letelepedett sírk?faragók élete. Otthagyta az iskolát, hátat fordított a csodagyermek minden dics?ségének és k?faragólegénynek állott be Piacella Virgil mester m?helyébe. Itt ismerte meg az anyag sokféle fajtáját, a márvány, a homokk?, a gránit legbens?bb titkait, szín, keménység, finomság, er?, optikai és hangulati hatások tekintetében. Ráj?tt, hogy másmilyen k? kell egy ifjú sz?z és egy g?rnyed? munkás, vagy egy marcona katona figurájához. Mindent meglátott, megérzett, kitapasztalt, ami a mesterséghez szükséges. Mert éjjel-nappal dolgozott. K?zben meghallotta, hogy a k?faragást Olaszországban sokkal jobban értik, mint akárhol a világon. Elkószált Olaszországba. Végigbarangolta a lombárdiai temet?ket s leszállt a márványbányákba, hogy a maga két hatalmas karjával fejtse a k?vet.

-A k?nek is van lelke, jelleme és szerelme, ?r?me, fájdalma és szeszélye-mondogatta szószerint értelmezve a saját szavait.-én ismerem a k?vet, a mindenségit,-tette hozzá ?nérzetesen s erre volt legbüszkébb egész életében.

Legjobban szeretett volna mindvégig k?faragó maradni és keze alól, minta nélkül, a maga esze-szíve, lobogó fantáziája után egyre-másra n?ttek volna ki a Madonnák, Piéták, búsuló szentek, fáklyás angyalkák és pihen? oroszlánok.

-De így mégsem mehet tovább, kár az ily tehetségnek elkallódnia-er?lk?dtek barátai, csodálói és protektorai és a legényt elvitték Bécsbe, hogy megtanítsák az alkotás titkaira.

Ekkor már a harminc felé járt az óriás test?, csecsem?lelk? és áhítatos szív? ?reg k?faragólegény.

Bécs. Itt úgy járt a székely parasztfiú, mintha egy Luther korabeli német szerzetes, egy 1550 el?tti angol kurta nemes, vagy Rabelaisnek kortársa, egy faragatlan francia katona becseppent volna a Mediciek udvarába. Amaz holtra rémült Accolti Bernát és Fregora Constanza asszony, Macchiavelli és Aretino k?rm?nfont, szellemes és finom élcel?déseit?l, a tonus emelkedettségét?l, az evés, tánc és zenélés eleganciájától, a társasági illemszabályoktól és a csiszolt erk?lcs?k számtalan tilalomfájától; D?m?t?r János pedig, aki ?szt?ndíjai, sikerei, b?ven hulló honoráriumai révén a Hellmer-iskola legjobb társaságába keveredett, színházba és éjjeli mulatóhelyekre, a Práterbe és bádeni kirándulásokra vet?d?tt, szép kétszobás lakásban lakott, reggelijét tükr?s-márványos, freskós, bronzportálés kávéházban k?lt?tte el,-szívdobogva, ijedt lélekkel ténfergett az új k?rnyezet kényelmetlen és kimért szokásai k?z?tt.

Ahogy végighallgatta kollégáinak k?nnyed és tartalmas csevegését, a tanárok mély járatú fejtegetéseit, ?sszeszorult a szíve a maga faragatlansága és tudatlansága miatt. Beismerte, hogy a szállodák és éttermek pincérei, a tánctermek kis táncosn?i, a virágárus lányok és az olcsó modellek magasan felette állanak az ? gyergyószentmiklósi modorának. A magyaron kívül egyetlen nyelvet sem értett, kivéve husz-huszon?t útszéli és kocsmai olasz és német kifejezést. Magyar lapokat olvasgatott, de mindig elakadt a lélekzete, ahogy az újságok hasábjairól egy szédületesen komplikált és finoman elrendezett társadalmi, politikai és tudományos világ meredt feléje. Alig lehet elképzelni, mily megd?bbenés fogta el, amikor megtudta, hogy az állami életnek min? bonyolult a gépezete, mily sok statisztikai, gazdasági és t?rténelmi ismeretre van szükség, hogy valaki a legkisebb kérdéshez hozzászóljon. Nem csoda, ha azt hitte, hogy az újságok minden sorát európai lángelme, egyetemi tanár, akadémikus, vagy polihisztor ?reg b?lcsész írja. Az ujságokból j?tt rá, hogy neki sejtelme sincs a b?rzér?l, a hitelügyi, ipari, kereskedelmi berendezkedések elemeir?l, hogy sohasem hallott semmit a k?zlekedési eszk?z?k technikájáról, legkisebb ismeretei sincsenek az orvosi, lélektani és fizikai tudományok területén, nem érti a szakkifejezéseket és latin idézeteket, nem jártas a színház, táncm?vészet, divat, társasági szokások titkaiban és hirét sem hallotta az archeológia, stilusismeret, bútorok, ékszerek, ruhák, toilette-eszk?z?k tudományának, amir?l pedig még a modell-lányok is úgy beszéltek, mintha édesanyjuk tejével szívták volna magukba annak ismeretét. A perzsasz?nyeget nem tudta megkül?nb?ztetni a német gyárak teppichjeit?l, az irodalmat a modern színm?vekt?l, Ruskint a praerafaelita m?vészett?l, az urat a milliomostól, a szocialistavezéreket a szocializmustól, a riportereket a notorius hazudozóktól, a kritikusokat a nagykép? csizmadia legényekt?l és a secesszionistákat a széllel bélelt lakásberendezési ügyn?k?kt?l. Sajnos, D?m?t?r János csaknem harminc éves volt már s még nem ivott Cliquot-t, nem látott orosz balletot, nem volt spiritiszta szeánszon, nem ült automobilon és nem lévén uriasszony szeret?je, nem szagolt még levendula-illatot párisi csipkefehérnemün.

D?m?t?r látta, hogy az ? fantáziáján kívül van egy széles és ragyogó világ, amelynek csak a kerítésén pillanthat be néha, de magáévá nem teheti sohasem. Ez nem bántotta túlságosan, de félszeggé tette és zárkózottá. A nagy stílust nem szerette és nem kívánta, de a maga kicsinyes kedvteléseit, polgári szokásait és naivitásait restelni kezdte. Fogta a k?nyveket s kiteregette maga el?tt, hogy felhabzsolja tartalmukat; csak gy?trelmet és még nagyobb félénkségét merített azokból. Nekifeküdt hát a munkának, hogy annak boldogságával és dics?ségével ellensúlyozza társadalmi fellépésének és tudatlanságának goromba fogyatkozásait. A k?nyvekb?l csak szavakat olvasott, de a munka derekasan haladt el?re és két esztend? múlva kijelentették róla, hogy a legnagyobb szobrászok géniusza vajudik a m?veiben.

Egyebekben boldoggá tette, hogy csak tisztel?i, csodálói és barátai vannak s egyszer? paraszti modora nem árt a nimbuszának és szavai helyett aktjait és kompozicióit mérlegelik. Mindenki szerette s ennek ? tiszta szívb?l ?rvendezni tudott, nem gondolván arra, hogy a talentumokat mindenki támogatja addig, amig felülr?l kezelhetik és hátára kapaszkodva, vele szemben a protektort játszhatják.

és ek?zben elj?tt az asszony is. Nórának hívták, rajongó, hibátlanul szép, ragyogó fekete szem?, de tehetségtelen kis szobrászleány volt, aki egyenesen felkínálta neki az els? szerelem égi ajándokát. Róla mintázta európai hirü alkotását, Nausikaat, amint Odysseus el?tt a tenger partján megjelenik. Ekkor fogamzott meg elméjében, hogy domborm?ben illusztrálja majd e homerosi kalandor naiv h?stetteit, amelyek az ? gyermekded kedélyét mindennél jobban érdekelték.

A szobrászn?vendék Nóráról mintázta els? remekm?vét, de t?bbé sohasem merte modellnek használni szerelmét. Oly magasra emelte ?t áhítatos rajongásában, hogy elrémült attól a gondolattól: a világ szájtátó bámulásának kitenni az imádott test intim titkait. A férfi féltékenysége bizonyára nem egy remekm?t?l fosztotta meg az emberiséget, de D?m?t?r azt tartotta, hogy a m?vész minden dics?ségénél t?bbet ér, hogy Nóra szépségének misztériuma egyedül csak az ? számára nyilatkozik meg. Mikor aztán Nóra kiszakadt a Hellmer-iskola k?telékéb?l, D?m?t?r szomorúan utrakelt, hogy Párisban, Rómában és a g?r?g f?ld?n tanulmányozza az antik szobrászatot. Most, hogy már nem látta, hideg fejjel tudta rekonstruálni Nóra testének klasszikus szépségeit és belevitte azokat az antik istenn?k elgondolásába. úgy érezte, hogy most, az elviharzott szenvedélyek után, t?kéletesebben látja az él? remekm?vet is. Ráj?tt, hogy a nagy m?vészethez szükséges a szerelem; de az is kell, hogy a szerelem már a múlté legyen a remekm?vek születése alkalmával. Igy van ez minden m?vészetnél, kivéve talán a zenét. ámbár ki tudja? Minden ember egy individuális kis világ és bolond az, aki az ?sszes teremtményeket k?z?s t?rvény alá akarja vonni az ? g?g?s tudákosságában.

Az bizonyos, hogy D?m?t?r János hamar európai hír? szobrász lett. Hazahívták Pestre, a kormány kinevezte professzornak, a király rendjelekkel tüntette ki, de a m?vész legjobban annak ?rült, hogy ?zvegy édesanyját felhozathatta Gyergyószentmiklósról és vasárnaponkint, mint a müncheni Stuck, cilinderbe, fekete redingotba, lakkcip?be gavallérosan ki?lt?zk?dve, megsétáltatta a fejkend?s, feketeruhás, pápaszemes, szelíd ?reg parasztasszonyt a dunaparti korzón és a Stefánia-út lombjai alatt.

?t évig tartott ez az idillikus élet, akkor a gyenge, beteges anyóka kivonult az antik istenek, k?zépkori szentek, t?rténelmi héroszok, államférfiak és mágnásasszonyok márványképmásai k?zül, ki a Kerepesi-temet?be. A m?vész stilizált falusi feszületet állított a sírdombja f?lé, olyant, amin? Gyergyószentmiklós határán, az út keresztezésénél állott, sovány, vérz?fej?, t?viskoronázott, kecskeszakállas Krisztussal, amint lába alatt a názáreti Mária zokog a fájdalomtól. Máriában az édesanyja vonásait ?r?kítette meg, gyermeki áhitattal úgy vélvén, hogy nincs méltóbb emberi lélek, aki az úr lábánál helyet foglalhatna, mint az ? szerelmes szül?je.

Ez volt az els? szobra, amelyben az emberek, kül?n?sen kartársai és a kritikusok, számos feltün? és sajnálatos hibát fedeztek fel és gáncsolni sem átallották az alkotóját.

-A Mestert?l bizony t?bbet várt volna az ember. A Krisztus határozottan csúnya, Mária pedig unalmas.

* * *

János tehát szédít? gyorsasággal haladt a siker meredek országútján felfelé, fel egészen a Van Roosen bárón? szerelméig, a zuglói villáig,-a fejedelmi vagyon, a dics?ség és a kortársak ébred? irigységének, az ifjú és improduktív esztéták lekicsinylésének zenitje felé, D?m?t?r maga is megd?bbent, néha a saját nagyságától és homályosan érezte, hogy a talentum, mihelyt ledobja hátáról a rákapaszkodott protektorokat, kezd ellenszenvessé válni és kihívja maga ellen a gy?l?letet. Pedig mindent elk?vetett, hogy elkerülje a felt?nést és rendes ember legyen, ahogy azt a nagy Ruskin el?írja.

Belátta, hogy legokosabb, ha az ember jegyz?k?nyvet tart magának és minden reggel beirja a naplójába: hányadika van és esik-e az es?; simára fésüli az erk?lcseit; el?bb a mellényét húzza fel és csak aztán a kabátját; naponta néhány juhb?rbe k?t?tt k?nyvet vásárol és szivarját nem az ég? végével fogja a szájába; csinos ruhát hord és kifújja az orrát, ha náthás.

Mindezeknél fogva egymást érték a nyakába zúduló kitüntetések és egy este a szépm?vészetek minisztere magához hivatta és k?z?lte vele, hogy megkapta a szükséges szavazatokat az akadémiai tagsághoz.

D?m?t?r, aki egyszer? lelk? férfiú volt, a gáncsot fájó szivvel, az elismerést ujjongó ?r?mmel szokta elfogadni. Nagyboldogan ballagott hazafelé, mint egy mámoros gyermek az els? csók után. Sírni, dalolni, ?lelkezni, verekedni, duhaj táncot járni, az egész világot boldoggá tenni-ezt szerette volna D?m?t?r s majdnem fülébe súgta a sarkon gesztenyét árusító kofaasszonynak: akadémikus vagyok, lelkem és sietek hírt vinni err?l a feleségemnek.

El?sz?r tehát arra gondolt, hogy a jó hírrel feleségéhez, Van Roosen bárón?h?z szalad. De eszébe jutott, hogy az most az olasz konzul estélyen szórakozik. Valaki el?tt pedig ki kell ?ntenie boldog büszkeségének túláradó serlegét. Szívéhez legk?zelebb állott a K?ztemet?-úti korcsma, Piacella úr és derék k?faragó legényei. Kocsiba vágta magát és 15 perc múlva mindenki tudta a vendégl?ben D?m?t?r szobrász tudományos karrierjének szenzációját.

-éljen a Mester!-harsogta a k?faragók kórusa és temérdek er?s aszubor került ez alkalommal a tarka abrosszal leterített hosszú, keskeny asztalokra.

-Sors bona, nihil aliud-védekezett D?m?t?r szerényen és zavartan elkérkedett küzdelmes fiatalságával s az egyszer? kézm?ves tisztességét f?lébe helyezte a hiu sikerek bizonytalan dics?ségének.

-Labor omnia vincit,-fitogtatta klasszikus m?veltségét és helyet foglalt az asztalf?n, a z?ld zsalugáteros, rezedás, muskátlis és árvácskás ablak alatt, kigombolta mellényét és hosszúszárú pipára gyújtott.

-Hallom, hogy sztrájkra készülnek a k?faragók?-kérdezte szemrehányólag a legényekt?l.-Hej az én koromban máskép csináltuk a dolgot. Reggel ?t órakor már munkában izzadtunk és este az Angelus szólított haza vacsorához. és a Krisztusok, Máriák, fáklyás ifjak és gyászoló oroszlánok úgy n?ttek ki a márvány- és homokk?-kockákból, mint erd?ben nyári es? után a gomba. és nem tudtuk, mi a szociális osztály-?ntudat, ki volt Marx és hogy kevesebbet is lehet dolgozni, mint napfelkeltét?l napnyugtáig.

A k?faragók ittak és iparkodtak gúnyos és f?lényes arcot vágni e szellemtelen és maradi beszéd hallatára. Szemükben azonban titkos meghatottság ragyogott és nyeldekl?jük kiszáradt arra a gondolatra, hogy a szobrász valaha épp úgy véste a feliratokat, mint ?k s ma az ország egyik leghíresebb embere, akinek automobilja és f?úri palotája van és méltóságos úrnak hívják a cselédei. Ezt érezték a szobrászlegények, ámbár sohasem hallottak Tarde: Társadalmi capillaritas cim? munkájáról. Hiába, a k?faragólegények még a társadalmi osztály?ntudatról, a proletárok világszolidaritásáról és a munkabéremelésre irányuló gazdasági harcról is lemondanak, ha arról van szó, hogy bel?lük er?s akarattal szobrászm?vész, vagy esetleg sírk?gyáros is lehet. Vannak k?faragólegények, akik még a termelési eszk?z?k k?z?s tulajdonbavételét is arra akarják felhasználni, hogy maguknak kül?n el?ny?ket, kiváltságokat és gazdasági monopóliumot szerezzenek. Ilyenek a k?faragók s ebben nagyon hasonlítanak a k?mivesekhez, a vasesztergályosokhoz, a társadalomtudományi lapok szerkeszt?ihez, a politikusokhoz, a keresked?kh?z, a f?ldbirtokosokhoz és a papokhoz.

D?m?t?r János szociológiai elveit nyiltan csak Piacella Virgil, a sírk?gyáros helyeselte. Egyebekben azonban korántsem volt D?m?t?r személyét?l annyira elragadtatva. Ez a zsugori és fenhéjázó olasz fiatal korában maga is szobrászm?vésznek készült, de álmait fel kellett cserélnie a sírk?gyáros számtalan milliójával. A milliókat rendjén lev? dolognak tekintette, de az egész világot felel?ssé tette azért, hogy benne a legnagyobb szobrász-lángelme veszett el a sors mostohasága, a milliók s az emberek irigykedése miatt. D?m?t?rt is vetélytársának tekintette, bár elismerte, hogy van egy ritka jó tulajdonsága: rendesen fizet és alku nélkül, ha agyag vagy gipszmodelljeit faragtatja. ám ahol csak tehette, célzásokat ejtett el arról, hogy D?m?t?r végre is mindent a feleségének k?sz?nhet.

-Van Roosen bárón? hozza a milliomos megrendel?ket, az arisztokrata m?gy?jt?ket, a külf?ldi dámákat, az állami megrendeléseket, mert D?m?t?r ugyan els?rangú mesterember, baromi szorgalmú iparos, valóságos gyárimunkás, gipszhordár, márványfaló, ?nt?mester ... mester, az ám a teremtésit, igazi ?nt?mester ... a fiam nagyszer?en megállapította, hogy tulajdonképpen nem is m?vészet, amiben D?m?t?r mesterkedik, de ... Olyan az, mint a számolób?vészek, táncakrobaták, céll?v?k és zenevirtuózok produkciója: egy agybeli részleges tulfejl?dés eredménye, egy tehetségtelen ember brilliáns ?szt?neinek kicsapongása. A hüvelykujja, az teremti az ? alkotásait, a hogy Garibaldi fiam kifejezi magát.

Piacella mester, látva, hogy a k?faragólegények mily áhitattal tekintenek D?m?t?rre, most is helyénvalónak találta megjegyezni:

-Ránkférne már, hogy hajtásokat, friss rügyeket és ragyogó tavaszi lombozatot kapjon a képz?m?vészet elaggott, korhadó fája. én amondó vagyok, hogy a fiatalságé a j?v?. Fiam, Piacella Garibaldi, most olyan eszméket ...

D?m?t?r igazat adott a gazdag sírk?gyárosnak, csak hozzátette:

-Dolgozni kell, barátom, dolgozni, mint az igavonó baromnak.

és eszébe jutván, hogy egy megkezdett mintáját elfeledte nedves ronggyal letakarni, sietve kifizette borát és eltávozott.

Amikor künn volt az ajtón, Piacella Virgil halkan odad?rm?gte az els? segédjének:

-Dolgozni kell, az igaz. De aggyal kéne dolgozni, ideákkal és eszmékkel, a teremtésit neki. Nekem is volnának eszméim. Csakhogy az én ?reg oldalbordám, az Isten bocsássa meg neki, t?bbre becsüli a hájaspogácsát és szilvóriumot, mint a konzulok és miniszterek barátságát. Ez az én bajom, ?csém ...

D?m?t?r pedig gyalog baktatott hazafelé, mert útk?zben ki akarta eszelni, hogy mint meséli el feleségének az akadémiai kitüntetést. Egy fordulónál kopottas, sovány fejkend?s asszonynak majdnem a sarkára lépett. Az asszony mellett kis gyermek tipegett, sírva, szepegve, k?ny?r?gve, hogy nem birja tovább, vegye f?l az anyja, vagy adjon enni, vagy fektesse le, mert fáradt, mert éhes, mert beteg ... D?m?t?r mérhetetlenül fájdalmas keser?séget és szánalmat érzett f?lszaladni, kiterjeszkedni, elhatalmasodni a szívében, hogy amikor ? akadémikussá lett, akkor egy szegény k?ly?k leroskad a nyomorúságtól, mert a sok batyútól nem jut neki már helye az anyja karjain. K?rülnézett, hogy kocsit fogadjon neki, kocsinak híre-hamva sem volt, káromkodott egyet, mert nem bírt a jóságával, aztán kapta magát, f?lmarkolta a kis emberkét, óriás karjára vette és nyájasan, szégyenkezve menteget?z?tt az asszony el?tt.

-édes lelkem, engem ma beválasztottak az akadémiába, hadd vigyem egy kicsit a porontyot.

Az asszony azt gondolta, hogy az urak bolondságaiból, lám, néha jócselekedet is kivirágzik, hagyta tehát a dolgot és szótlanul ballagott a csecsem?t viv? Nagy Kristóf oldalán. D?m?t?r k?zben megbánta, hogy akadémikus mivoltával kérkedett, ennélfogva magyarázatul hozzátette:

-Sors bona, nihil aliud.

-Ugy van-bólintotta a menyecske, aki szót sem értett a magyarázatból, de boldog volt, hogy fia az ?les férfiú karján elszenderedett.

A Hermina-út sarkán azonban váratlan katasztrófa t?rtént. Egy bizonytalan járású, halkan káromkodó kopott munkászubbonyba ütk?ztek bele, a zubbonyból f?lvet?d?tt egy sápadt arc, az arcból két villogó szem, a szemekb?l kilobbant a meglepetés, a gyanú, a düh és a bosszú és az asszony elsikoltotta magát.

-Jézus Istenem, az uram!

D?m?t?r majdnem kiejtette kezéb?l a gyereket, a férje pedig elordította magát:

-Megcsíptelek benneteket, d?g?k!

és becstelen n?stény-kutyának mondta feleségét, aki éjjel a szeret?jével csavarog.

-Most már tudom, hogy ki az apja ennek a kukacnak-üv?lt?tt magánkívül és f?lemelte ?klét, hogy D?m?t?r arcába sújtson veszett haragjában.

D?m?t?r a bal karjában a gyereket tartotta, jobbjával pedig elhárította az ütést. ám, szerencsétlenségére nem a nemeai oroszlánnal, csak egy részeg cementmunkással állott szemben és gigantikus ?klével oly er?sen markolta meg a feléje sújtó karcsontot, hogy az ?sszeroppant.

-Gyilkos! Segítség!-ordított a fájdalmában tehetetlenül verg?d? ember, j?tt az ?rjárat, s D?m?t?rt, a n?csábítót, az utonállót, a gyermekrablót, a gyilkos merényl?t bekisérte a rend?rségre.

* * *