A három galamb

A Medve-utcán egy reggel nehéz stráfkocsi düb?rg?tt keresztül és megrázta az ablaküvegeket, melyek m?g?tt fehér csipkefügg?ny ?rizte az asszonyokat és lányokat. A Medve-utcában ugyanis alacsonyak az ablakok és aranyszín haja van az asszonyoknak. Az ilyen hajra sóváran száll a férfinézés, mint a virágra a galagonyalepke. Az ilyen hajat el kell rejteni olyankor, ha kibontva ?mlik végig a vállon, mely világít, mint a fehér alabástrom.

Csak csendesélet? asszonyoknak van ilyen fehér testük, asszonyoknak, akik keveset vetk?znek és csak vasárnap délel?tt ?lt?znek suhogó selyembe, amikor misére szólnak a szakállas barátok harangjai. A szakállas barátok csak háromszor látnak életükben vizivárosi asszonyt k?zelr?l. El?sz?r akkor, amikor keresztelnek, másodszor, amikor ?sszeadják valami ropogóscsontú kézm?vessel, harmadszor pedig, amikor fáradt-csendesen lefekszenek pihenni egy nehéz t?lgyfakoporsóba, melyet mérték után gyalul ?ssze a Gyorskocsi-utcai asztalos...

Amikor az a nehéz stráfkocsi felcs?r?mp?lte a Medve-utcát, hajnal volt és meglebbentek a függ?ny?k, s kiváncsi pillantások szálltak bele a májusi reggelbe, mely mosolygós vala, mint a jókedv? királykisasszony, ki szépet álmodott. A pillantások haragosak voltak, mert május elsején bokrétás legények szokták f?lkelteni az álmodókat. Bokrétás legények, kiknek fekete süvegje orgonavirággal van kitollazva és ménkü nagy trombitát recsegtetnek a Fekete Medve sarkán. A nóta kényelmesen cammog bele a sikátorutcákba, a taktusa illedelmes, mint a misére suhogó polgárasszony. A bombardon vartyog, a szárnykürt rikácsol és a klarinét nyafog, mint a válogatós gyerek. és mégis szép a dal, mely kiszáll a trombitat?lcséren, mert ott fogant valahol csendes német városokban, ahol szigorúan ki vagyon mérve az emberi élet, mint a Z?ldhordónál a korsó s?r és csak vasárnap délután érnek rá a kézm?vesek arra, hogy olyasmit cselekedjenek, mit hétk?znap r?viden butaságnak hívnak az iskolamesterek. E vasárnap délutánok hangulata szorong benne a dalokban, melyeket hétk?znap csak a leányoknak van merszük dudolni titokban...

Hogy nem a trombitások keltették fel a Medve-utcát, haragos t?zzel szikráztak az asszony- és leányszemek. Akkor meg éppen, amikor meglátták a kocsit. A szekéren ugyanis mindenféle lim-lom dagadozott, melyekr?l azt se tudták a jó pugrisok, hogy mire való. Nem látták a becsületes százfiókú sublátot, melyben kényelmesen elszunnyad a fehérnem?, nem az almáriumot, melynek torkából levendulaillat felh?zik el?. A kényelmes ágyak tornyos feje sem hivalkodott a kocsi tetején s az asszonyok szemében az a kérdés égett csodálkozva: vajjon hol és mit álmodnak ezek az emberek? Mert arról meg valának gy?z?dve, hogy álmodni és meghalni csak tornyosfej? ágyakban lehet.

Ezek helyett a polgári élet-kellékek helyett mindenféle furcsa holmi hivalkodott a szekéren. Nagy, nehéz dunnák, süppedéses párnák kevélykedtek a kocsis háta m?g?tt, az ágynem? mellett batyuk, a batyukat mindenféle cifra láda támogatta, melyekre tulipánok voltak pingálva. A ládák tetején edények cs?r?mp?ltek, melyek mázasok voltak, a rajzuk pedig éppen olyan cifra, mint a ládáké. A butorféle m?g?tt gyalupad gubbasztott, a gyalupadon szerszám cs?rg?tt, meg valami furcsa hangszer, amilyent sohasem láttak az itt való emberek. Olyan volt, mint a cimbalom, de kisebb és ezüst hurok csillogtak rajta, mint a frissen k?sz?rült kés.

A cs?r?mp?lés f?lkeltette a polgárokat és a százesztend?s Frau Krisztin, ki b?lcs volt, mint a vén papagályok, megcsóválta ?reg fejét:

– Na, so á' Gsindl!

A kocsi mellett ugyanis egy hányaveti járású férfiú lépkedett, mintha parketten ceppedlizett volna. A bajusza veres, a feje kopaszodó. Jóvágású ember volt és feltünt a pugrisoknak, hogy egyetlen-egyszer sem botlott meg az ?k?lnagy k?b?l rakott flaszteren. úgy ?lt?z?tt, mint az iparosok vasárnap, pepita nadrág és Ferenc József-kabát kevélykedett rajta. Nem volt fiatal, de a szeme mégis ide-oda elevenkedett a meglebben? függ?ny?k felé és holtbiztosan meglátta a jókép? személyeket. Ilyenkor aztán kevélykedve meglebbentette fekete puha kalapját:

– Kisztihand, naccsám!

Félszemével hátrafelé vágott, ahol egy szélesre g?mb?ly?d?tt asszony ballagott elfulladva és meg-megbotlott a nehéz k?vekben. Jókép?, barna iparosasszony volt, java magyarfajta, a karja mint két g?mb?ly?re esztergályozott c?l?p csapkodta a leveg?t. Szeme dióbarna volt, a haja fekete és nagytollú kalap berzenkedett a fején. Amikor a férfi ide-oda k?sz?nt a kikandikáló fehérszemélyeknek, az asszony felh?rdült, mint a haragos mopszlikutya. A férfi azonban hátra szólt:

– Ugyan ne bomolj, Mári! Az iparosember el?bb társadalmat ?z!

Az asszony valami cifrát kanyarított a társadalomra, meg az üzelkedésre, aztán meg-megigazgatta a stráfkocsiról lefityeg? holmit és fújt, kelletlenkedett, ellenségesen forgatta jobbra-balra a meglebben? függ?ny?k felé szemét, aztán hálásan sóhajtott, amikor a stráfkocsi megállt egy szürke emeletes ház el?tt. A ház ódon volt, mint az egész városfertály, a kaput nehéz k?bálványok tartották, a kapu f?l?tt valami ?reg címer viaskodott a rámázolt mészréteggel, a kapubolt alatt mángorló sárgállott és fehértarka macskák kerget?dztek.

A szemben való ház ablakai kinyiltak és Muttermayer néni riadtan nézett ki az ablakon. ? is azt mondta, amit Frau Krisztin:

– Na, so a' Gsindl!

Nem volt érkezése újabb megjegyzésre, mert a Fekete Medve sarkán keményszavú nóta reccsent. Nem trombita fújta, hanem emberi torok. Feketeruhás sváblegények, iparosforma sihederek tátogatták szájukat. Egy rezesarcú, nagy?kl? dirigálta a kórust, mely valósággal bedugaszolta szavával a sikátorokat. és szólt az ének:

A putafoki talárok mink fatyunk,

Szép leánokért élünk-halunk...

Einz, zwei...

Ellenpen:

Télután, mosoka-

Tás után,

Peáll a szort it?

és mindig havaszik...

Drei, vier...

A humorkás korál mosolyt csalt az asszonyi ábrázatokra és a lányok huncutkodva kacagtak ki az ablakon. A burgerek is felébredtek és magasra húzván nadrágjukat, pálinkát nyújtogattak kifelé a dalárdának, mely nagy kortyokban nyelé a tüzes italt. Házról-házra, ablakról-ablakra mentek a svábok és még az emeletekr?l is madzagon lógattak feléjük a valódi t?rk?lyb?l a derék polgárok, kik kül?nben sz?kmarkúak voltak, csak ünnepi alkalmakkor nyilott meg a tenyerük és szívük...

A dalárda minden harmadik-negyedik háznál lelkesedve zendített rá a dalra és nyelte a kiáramló pálinkafolyamot. Mind nehezebb lett a torkuk, mind bokrétásabb a süvegjük, mert a pálinkával együtt virág is hullott az ablakokból. Ami nem is volt csoda, mert tavasz volt és a k?házak mély udvarában virágpillangó ült az orgonabokron...

A Medve-utca kéjes gy?ny?rrel hallgatta a dalárokat, szívta és itta az éneket és élet szállt a k?vek k?zé, a tavaszi reggel gy?nge élete. Kerekre szélesedtek az orcák és jókedvre hangolódtak a szívek. Mert jó hírt hoztak a vincellérek a hegyr?l és Frau Krisztin, a százéves asszony jó termést jósolt ezidénre. A dalos svábok megálltak annál a háznál, amely el?tt a stráfkocsi vesztegelt, s amely el?tt két nagymarku tróger p?r?lt az imént érkezett asszonysággal, aki a f?ldszinti ablakok egyikéb?l szidta f?lmen? ágra leledz? rokonságukat. A dalosok rázendítettek a dalra, a szünetek k?z?tt a regenschori rányújtotta lapát nyelvét az asszonyra, kit elhagyott a türelme. A k?vetkez? pillanatban egy v?d?r víz csapódott a sváblegények képébe és l?n sz?rny? felfordulás, milyet még nem láttanak a medve-utcai k?vek. A dalárda ugyanis haragra lobbanván a sérelem miatt, beverte az ablakot. Bántotta ?nérzetét, hogy a polgárság szemeláttára t?rtént és hogy az asszonyok nagyot kacagtak rajtuk.

Az ablaküveg cs?r?mp?lve hullott a gyalogjárók?re, de a k?vetkez? pillanatban kij?tt az asszonyság ura. Ingujjban volt és er?s karján dagadtak az izmok. Megfogta a karvezet?t, megrázta és odavágta a dalárok k?zé, kik mint a kuglifigurák jobbra-balra d?ltek. A dalárda szétrebbent, mint a k?vel meghajított verébsereg és az emberek sz?rny?k?dének:

– Ein rabiater Kerl!

A f?llépés imponált a két trógernek, ki nekilátott a cihel?désnek és befelé hurcolta a holmit. A mester a világért sem nyúlt volna semmihez, csak nézte, hogy izzad a két szaktárs és hallgatta, hogy kerepel a felesége nyelve, ki szapora szóval korholta az imént való ágálás miatt. Amikor megunta, felszólt félvállról:

– Ne kacérkodj már annyit, Mári! Az iparosembernek meg kell szerezni a tekintély-alapot...

Szólt és rágyujtott egy r?vidre, melynek kék füstje lassan úszott a leveg?ben, mint az emeletr?l leejtett fátyolrongy. Ott állott g?g?s-kevélyen, mint egy fejedelem és egykedv?en szalajtotta végig a szemét a házakon, mintha nem érdekelnék. Pedig nem tett céltalanul semmit, mint a magyari népek általában. Az utcába torkolló boltajtókat figyelé bels? elmélyedéssel és csakhamar megcsillant a szeme. Mert észrevette, hogy az egyik deszkalapról Gambrinusz király k?vér orcája mosolyog. Valami régen porló vándorpiktor mázolta valamikor az ajtóra anno Domini 1792. Nagy bend?je lehetett a jámbornak, mert mint a legenda mondá, annyi s?rt alkudott ki fizetségül, amennyit egy ül?helyében meg tudott vala inni. és aznap nem jutott s?r a vizivárosi polgároknak, mert a vagabundus megivá mind a három hordót.

Gyomránál csak a szíve lehetett nagyobb. A szívében szerelem égett. Nagy, s?r?, mélységes szerelem, melyet s?rrel kellett vala locsolni, hogy meg ne gyulladjon és hamuvá ne hulljon valamelyik kiskorcsma el?tt. Nagy szerelmét, rajongását rámázolá az ajtófára. Cinóberrel meg kékkel dolgozott, de annyi életet vitt felséges ? ura ábrázatába, hogy nem volt ember, aki el mert volna menni a ?Szomjas pacsirta" el?tt. Ez a pacsirta hasonlított vala a m?vészre, mert szintén szerette a s?rt. Odaszállott Gambrinusz király habzó k?korsójára és megülve szélén, belemártotta szomjas cs?rét a habzó italba...

Az ujonnan érkezett férfiú egyenesen a Pacsirta felé tartott és berugván az ajtót, letelepedett az egyik asztalhoz, mely kopott volt az id?t?l meg a durákozó iparostenyerekt?l. K?rülszimatolt és az egybeolvadó szagokból megállapította az els? versre, hogy itten a a legjobb a barackpálinka. Amikor eléje tették, egy hajtásra kiitta és ezt megismétlé egymásután négyszer. Ekkor aztán szalonnát húzott ki a pepitanadrág zsebéb?l, kenyeret kért és végtelen nagy kézm?ves-nyugalommal bicskázni kezdett. Szakértelemmel aprítá a húsos szalonnát és kenyeret, belakott, aztán lecsipegetvén nadrágjáról a morzsákat, az asztalra durrantott:

– S?rt!

Kisült, hogy legalább is van olyan szomjas, mint a pacsirta a silten, mert egyik korsót a másik után hajtogatta f?l. A korcsmáros félre nem magyarázható aggodalommal szemlélte vendégének ilyetén való a m?k?dését, ami alighanem a fizetségre vonatkozott. De megnyugodott, mert nemsokára megnyilt az ajtó és megjelent a barna asszonyság, aki csíp?re tette kezét és rárikolta élete ? párjára:

– Mi lesz, nagyságos úr?

– Ugyan ne kacérkodj, Mári! Igyál egy pettyet!

Az asszony azonban megnyitotta beszédjének zsilipjét és elárasztotta szózuhataggal az utcát. Az egészb?l csak annyi volt kihámozható, hogy a trógerek behurcolták a holmit és fizetségre várnak. A férfi erre mellényzsebéb?l kikotort két százkoronást, meg egy csomó kisebb bankót és átaladá az asszonynak:

– Itt van lelkem, majd délre nézz utánam...

és folytatá az ivást. A pugrisok valahogy megneszelték a dolgot és becs?dülének a ?Pacsirtához". Jelenlétük azonban nem érintette a derék férfiút, mert tovább ivott. Pedig ugyancsak észre akarták vétetni magukat, mert feléje kacsintgatának, mondván:

– Das ist der rabiater Kerl!

Az idegen lassankint felismerte a helyzetet, mert megismerte a társaságban a rezesarcú karvezet?t, aki nem éppen barátságos szemet meresztett reá. Néhány nagycsontú sváblegény is ott gebeckedett k?rül?tte és elárulá nem éppen békességes szándékait. Németül karatyoltak valamit, mire a korcsmáros csitítani kezdé ?ket. Ez csak t?zre cs?ppent olaj volt. A rezesorrú addig ágált, míg az egyik sváblegény oda nem hajított egy üres poharat az idegen asztalára. A pohár nagyot koppant, de nem tett kárt. Az idegen lehajtotta s?rét, megt?r?lte száját, kisimította bajuszát, aztán tempósan, lassan odaballagott az ellenséges asztalhoz és szó nélkül megcsapta a hajigálót, aki hanyatt vágódott székest?l. Erre aztán kit?rt a verekedés. Kopogott a s?r?spohár, cs?r?mp?lt az üveg, pattogott a káromkodás. Az idegen férfiú hagyta, hogy belecsimpaszkodjanak és az ajtó felé l?kjék. Ott aztán megállt, egy mozdulattal les?p?rte magáról a svábokat, aztán egyenkint kidobta ?ket az ajtón, mint a k?ly?kmacskát, mik?zben számolt:

– án – cváj, án – cváj...

Amikor kiszórta ?ket, a legnagyobb nyugalommal visszatelepedett helyére, mint aki elvégezte és pedig jól végezte dolgát. Aztán odaszólt a korcsmárosnak:

– S?rt...

A korcsmába betévedt Vasztl, a harmónikás és elkezdé nyekegtetni hangszerét, mely bánatosan szuszogott, mint a temet?be ballagó vénasszonyok. Vasztl opportunus ember vala és tekintettel a vendég magyar voltára, magyar nótákat cifrázott, pedig német nyafogóra illegett a keze. A magyar friss is úgy elnyúlt a harmónikán, mint a rétestészta és elszomorodott, mint a házaégett bugris.

A kocsma el?tt lassankint cs?dület támadt. ?sszever?dtek a gyerekek. Egy-két fehérszemély is keveredett k?zéjük, nehány ?reg polgár is meg-megállott az ajtóban és érdekl?dni kezdett, hogy mi is van nézni való azon, hogy valaki ingujjban s?r?zik és Vasztl muzsikál neki. A felvilágosítást aztán megkapta otthon, ahol elujságolták az esetet:

– Vadember... t?nkre teszi a békességet...

és aztán már sz?get üt?tt a fejükbe és elhatározták, hogy szólnak a policájnak, mely még búcsúnapkor se téved a Medve-utcába, lévén állandó a rend és zsinórmértékbe szabott a csendes élet. El?bb azonban várni kell egy kicsit, mert elvégre, amit az ember maga elvégezhet, nem bízza másra.

és az agyvel?kben megfogant a kérdés, vajjon merre lehet az er?s Tóni?

Erre gondolt az els? pillanatban a Pacsirta kocsmárosa is, de látván az óriás mennyiséget, melyet vendége fogyaszt, letett szándékáról. A vendég ugyanis rátért a borra. A jó nehéz sashegyire, mely sárga volt, mint a topáz és úgy csillogott, mint a betlehemi csillag háromkirályok éjszakáján. és nyelte nagy kortyokban, csettentett hozzá, mondván:

– A bor jó...

Délben, amikor az országúti templom harangja bemuzsikálta a tizenkett?t a Pacsirtába, megint megjelent az asszonyság:

– Na mi lesz, nagyságos úr?

– én itt ebédelek, Mári, – mondotta a derék férfiú, kinek már kiv?r?s?d?tt a homloka. Az asszony ismerte, tudta, hogy ilyenkor nem jó vele okoskodni. A nyelve lassú, de a keze gyors nagyon. és látván, hogy élete párja nem mozdul, hátat fordított, mondván:

– Csak dobna ki már valaki innen!

– Olyan ember nem n?tt Pesten, Mári!

A korcsmáros azonban titokban ellene beszélt és arra gondolt, hogy hogy kiszállítaná innét ezt a férfiút az er?s Tóni! Az ám az ember! Egész Budán nincs olyan, aki meg merne állani el?tte, ha haragszik, még a policáj is kitér neki, ha fel?nt a ?Noé bárkájá"-ban.

Az er?s Tónira gondolt Knill Erazmus is, a ragyabunkó karmester, kit meglazsnakolt vala ez a vadember csúfságosan. és elment, hogy megkeresse, ami nem k?nny? dolog, lévén május elseje és a budai kocsmárosok ilyenkor lek?tik a Tónit. A Tóni ugyanis ?rauzverfer" volt, akit alkalmankint ill? sallárium ellenében beállítának a rend irányában. ?t forintért úgy kihajította még a morva strázsamestert is, hogy magával rántotta a siltet. Az ilyen ember mindig kapós, hát még május elsején! Ilyenkor rálicitálnak a kocsmárosok, mint a kupecek a lóra.

De Knill Erazmus szívós ember volt, meg aztán, sajgott is a barack, melyet feje búbjára ültetett a vadember, a tekintély is kificamodott a Vizivárosban, ezt aztán helyre kell rándítani. Nyakába vette tehát a várost, bekukkantott a kiskocsmákba, ahol a csaposlegények széleset vigyorogtak, mondván:

– Na Erazmus, milyen volt a ?Pacsirtá"-nál a s?r?

Budán ugyanis gyorsan száll a hír és az emberek a mozgó hírviv?kt?l megtudják a nagy eseteket, melyek érdemesnek találtatnak arra, hogy az annálesekbe f?ljegyeztessenek. Ez a kiszóratás pedig illett vala a nevezetes események k?zé, lévén Knill Erazmus híres vezérportyázó, aki még soha nem fizette maga a s?rét...

Délután lett, mire megtalálta Tónit. A Nagydiófában m?k?d?tt, ahonnan pesti sportosokat kellett kiszórni. úgy hajította ki ?ket, mint a k?ly?kmacskát. A nehézsúlyú birkozók, az evez?k, a boxolók, a futók, a súlydobók akkorát nyekkentek, mint a megrúgott duda. Csak úgy sittyegett bel?lük a szusz.

Knill Erazmus éppen a munka k?zepén találta Tónit és láttára e baromi er?nek, f?lpislákolt benne a bosszúérzés.

– Ez majd elveri rajta a taktust!

Amikor a sportegylet ki vala ebrudalva, Tóni lehajított két spriccert és meghallgatá Erazmust. Méltányolva a sérelmet, mely diónagy és papagályszín? daganat alakjában puposodott az ?reg tar kobakján, hajlandónak mutatkozott a sérelem reparációjára.

– Hallottam róla, – mondá, – valami csiszlik!

– Rabiátus ember, Tónikám, meg fogod verni!

Tóni lenyelt egy újabb spriccert és mélázva így szólt:

– Ja, megverni az más... Megverni t?bb...

Tóninak ugyanis meg volt a maga tarifája. Szimpla ebrud tiz korona, pofozással egybek?tve húsz, megverés megállapodás szerint...

Nagy alkudozás után megegyeztek ?tven koronában.

– úgy megverem, – mondá Tóni, – hogy leped?ben viszik el...

A pénz felét leszurkoltatta el?re, aztán megigérte:

– Estére hét órakor arra nézek!

Knill Erazmus sopánkodott:

– De akkorára már nem lesz ott!

Tóni b?lcs ember volt:

– Aki reggel iszik, este is iszik...

és Tóninak lett igaza. Mert a mester lassankint hozzáidomult a Pacsirtához. Ivott, mint a szomjas f?ld, nyelte a bort és hajigálta a pénzt. Egynémely vizivárosi polgár bemerészkedett és látván, hogy nem esik baja, nekibátorodott és italozni kezdett. A Vasztl leszuszogta a német muzsikát, a kanári madár elkezdett sipolni, a korcsmáros meg a csapos hordották a s?rt és akkora l?n a szivarfüst, mintha meggyulladt volna a boltíves ivó. Gambrinusz ?felsége boldog szívvel itatta a szomjas pacsirtát és az országúti templomban hangos harangszóval búcsúztatta az id?t, mely száll-száll, mint az eltévedt madár...

Már hetet d?ng?tt a nagyharang és Popinka úr, a korcsmáros meggyújtotta az ivóban a petróleumlámpát. A sárgaszárnyu lángpillangó bágyadt fényt rajzolt a falakra és az emberarcokra, amikor kihajlott az ajtó (a régi korcsmaajtók kifelé nyiltak, a garázda vendég célszer?bb kiakolbólíthatása miatt) és belapult rajta a Tóni. Hatalmas, nagycsontu, bikanyaku ember volt, a tenyere akkora, mint két cséphadaró, a csontja ropogott, ahogy megmozdította karját. A Tóni m?g?tt felv?r?s?d?tt Knill Erazmus huszárnadrágszín képe s a szájában lógott a cigáró.

A Tóni megjelenése halk izgalmat keltett. A Vasztl rányaffintott a ?Geh'n wir nach Zlauderbach" kezdet? nótára, Popinka kétvonalas sashegyit csurrantott a korsóba, a kanári elhallgatott és a svábok arcára bizonyos kár?r?m ült és Horacsek, aki t?zmester volt hatvanhatban, kiszámította az ívet, melyben ez a garázda magyar ki fog szállani a túlsó ház elé.

Tóni lenyelte a bort, aztán megkérdezte Erazmust, hogy melyik az? Erazmus hangosan b?k?tt a pepitanadrágos felé, aki egykedvüen nyelte a bort. Mert már a bornál tartott. Az arca meg se rebbent, pedig tudta, hogy róla van szó. Lepattantotta a szivarja hamuját, azután muzsikus baritonhangon dalolni kezdett:

Német, német, kutya német

Furulya nadrágos...

Tóni megérezte, hogy ez a nóta neki szól és nagy szelindek ábrázata vérv?r?sbe gyulladt. A vendégek már ismerték és riadtan lapultak meg egy sarokban, mint a birkák. Csak az a rabiátus magyar nem mozdult, s?t oda vágott félszemével Knill Erazmus felé:

– No, ?reg, jó-e a tavaszi barack?

Erre Tónit elhagyta a türelme és odalendült az asztalához. A vendégekben megfult a lélekzet. Na most...

Tóni akkorát csapott tepsitenyerével az asztalra, hogy kiborult a bor. és hangja megreccsent, mint a tréntrombita:

– Hinaus, te betyár!

Jobb kezével áldozata után kapott, de az hirtelen visszaugrott. Elkapta Tóni kezét, egyet csavarintott rajta, bal?klével szemen durrantotta, úgy hogy a k?vetkez? percben a f?ld?n hempergett. Fel sem tudott tápászkodni, mert hat-hét nyakleves csattant meg arcán, aztán két gyorsmozgásu kar markolt a gallérjába s akkorát lódított rajta, hogy ott szedte ?ssze magát az utcán és tátogott, mint a szárazra került csuka.

Ekkora szégyen még nem esett meg rajta. Rémületében nem tudott mást mondani, mint síró, ny?sz?rg? hangon: policáj, policáj!...

A bennszorultakban megállt a lélekzet. Csodálkozva, tisztelettel bámulták az idegent, aki kiszórta a leger?sebb budai embert. Knill Erazmus térde remegett a rémülett?l, úgy hogy nem tudott kirohanni az ajtón. De nem volt szükség rá, mert a rabiátus magyar maga kínálta meg borral.

– Igyál ?reg az ijedtségre...

A kidobatás hire úgy szaladt keresztül a girbe-g?rbe utcákon, mint a pusztai t?z, a korcsmákból ?sszecs?dültek az emberek a Pacsirtához. Nem volt ugyanis k?z?ttük senki, akit a Tóni ki ne hajított volna vagy egyszer, vagy másszor valahonnan. és elj?ttek megcsodálni a csodaembert s akkora forgalom l?n, hogy Popinka még az anyósát is berendelte a sasadi dül?b?l, hogy segítsen hordani a bort.

és l?n nagy dáridó, hangos nagymulatság, csakúgy zúgott bele az utca. A polgárasszonyok hiába mentek a férjükért, az a fene betolakodott ellene lázította ?ket. Ott állottak nagy tanakodással a kapuban, hogy mitév?k legyenek? Az er?s Tóni már nem segíthet, a policájjal nem jó kezdeni. Valakit kellene keresni, aki er?sebb, mint az a lump, de hát van-e ilyen ember Budán?

Volt.

úgy félkilenckor egy barna lány lépkedett keresztül az utcán. G?mb?lyded volt, piros arcu, bársonyos nézésü. Akkora szeme volt, mint egy ?k?l és szeliden, csodálatosan tudott rajta nézni. Alig lehetett t?bb tizennyolc évesnél. Ruhája r?vid volt és félcip?je halkan koppant meg a k?veken. Finom kezty? volt kicsi kezén és a kalapja egyszer? volt, de finom. Az asszonyokban megállt a szó: ilyen szépet még nem láttak soha. Vajjon ki lehet?

A finom kis kisasszony óvatosan lépkedett a hegyes k?veken, aztán megállt a Szomjas Pacsirta el?tt. Kissé idegenkedve, kelletlenül kinyitotta az ajtót, egyet k?h?g?tt és cseng?, szép, melódiás hangon beszólt az ivóba:

– Papa, azonnal gyere haza!

Még dobbantott is a lábával. és a vendégek csodálkozva látták, hogy hogyan rokkanik ?ssze a virtusos ember. A hang megállt benne. Kifizette, amit egész nap ivott, aztán engedelmesen lépkedett lánya után, aki csak annyit mondott neki:

– Mondd, nem szégyenled magad?

A k?bálványos házon másnap megjelent egy nagy, pirosbetüs firmatábla:

Primusz István

asztalosmester

A firmatábla balsarkát magyarázó sz?veg tarkította. A magyarázatot krétával írták vala oda, mondván:

– Koporsót nem vállal.

A szarkalábas bet?k megnyugtatták Wohanka Tóbiást, a Gyorskocsi-utcai asztalost, aki nem szenvedhette a konkurrenciát. Meg?rült a fehér enunciációnak, de titokban szamárnak nevezte Primusz mestert. Mert ugyan mi az ?rd?gb?l is élne meg egy jóravaló asztalos a Vizivárosban, ha nem koporsófaragásból? Mert itt annyi az ?regasszony, mint akácon a virág és amikor elj?n a k?h?g?s tüdejü ?sz, az ?regasszonyok elalszanak csendesen, mint a mécsesek, amikor a vizivárosi temet?n végigfúj a haragoskedvü mindszenti szél... és még valamennyien életükben méretnek koporsót Wohanka mesternél, aki ismeri minden óhajtásukat. Mert ha ?reg is az asszony, csak asszony és ugyancsak sokat beszél az utolsó ruháról, arról a fak?penyegr?l, melyben a másvilágra vonul. Sok a rigolyája, sok a kívánsága és Wohanka mester az esztend?k során úgy megtanulta a vénasszonyok nyelvét, hogy még a gyóntató barátokat is lef?zte ebben a nehéz m?vészetben...

Primusz mester azonban inkább a fiatalabb asszonyok nyelvén beszélt. Jóképü ember volt és ha elkezdett fütyülni, megálltak a ház el?tt az asszonyok. Hivogatóan, trillázva repültek ki a hol vidám, hol mélabús magyar dalok, végig kerget?dztek az utcán. és az asszonyok lassan-lassan észrevették, hogy nini, az ?reg almáriumok, a vén kommódok nagyon rászorultak a javításra. Az egyiknek megrepedt a párkánya, a másikon már hibás volt az intarzia. és elhivatták Primusz mestert, aki szemével a butort, kezével a megrendel?t simogatta meg. Ilyenkor rácsaptak a kezére, de tetszett nekik sz?rnyen ez a tapintat és hogy, hogy-nem, híre terjedt az egész k?rnyéken, hogy érti a mesterségét!

Reggelt?l estig dolgozott, estenden pedig benézett a ?Szomjas Pacsirtá"-ba, ahonnan borvirágos kedvvel érkezett haza. Otthon elnyomta nagy kedvét, mert már nagyon a fejére n?ttek a lányok, a Primusz-kisasszonyok. A legid?sebb, Manci, tizennyolc esztend?s barna lány volt, szeme simogató, mint a bársony, arcán a tavasz pillangója ült. G?mb?lyü, arányos, gyorsmozgásu termete ha feltünt az utcán, utána lestek az ablakokból, még az asszonyok is rajta felejtették szemüket. Nem is tudták, hogy barnában valakinek olyan szelid, epeked? nézése lehessen, olyan g?mb?lyü válla, karja, olyan hamvas, friss arca. Hiszen itten sz?ke lányok nyiltak. Fehérek, csendesek, bágyadtak, szótalanok voltak. Szótalanul várták a virágnyilás idejét, amikor az ablakuk alatt megszólal a szájharmonika, mit fulladozó tüd?vel sipogtak-szivogattak a sihederek.

Manci magyar fajta vala, lappangó tüzek lobogtak benne. G?g?sen tartotta fejét és divat-tudásban megszégyeníté a sarki szabónét, aki titokban róla mintázta a kosztüm?ket. Egyet nem értettek meg az emberek: a kislány végtelen komoly volt, sohasem nevetett. Arca merev volt a komolyságtól, még enni is komolyan szokott. és észrevette az embereken a ferdeségeket és odahaza, családi k?rben leutánozta ?ket, Primuszné ténsasszony nagy ?r?mére, ki haragban volt az egész világgal, maga sem tudta, miért. úgy érezte, hogy minden, ami másoknak van, jog szerint az ?vé és t?le rabolták méltatlanul. Ha valami jobban ?lt?z?tt asszony ment el az ablak alatt, vagy ha valamelyik konyhából pecsenyeillat parázott el?, csendes magában felmordult, mire Primusz mester rászólt:

– Ugyan ne kacérkodj, Mári!

Ebb?l aztán parázs veszekedés habzott. Primuszné asszonyság csip?jére tette kezét és elkerítette élete párját. Egy-egy felbuzdulása programbeszéd volt a – férfiak ellen, kik valamennyien svindlerek és gyalázatosak. Gyalázatosak, mint az ? élete párja, ki szoknyák után szalad, pedig már n?nek, sarjadzanak a lányok, ma-holnap f?k?t? alá kerülnek. De ide nem meri betenni a lábát semmiféle ember, mert amilyen az apa, olyan a familia. Erre aztán foghegyr?l odasercentett Primusz mester:

– Nézd meg az anyját, ne vedd el a lányát...

Primuszné felh?rdült. Panaszosan, mint a meghajigált komondor és kezei átokra lendültek. Primusz mester türelmes egykedvüséggel mondá:

– Negyvennyolc óta nem fog az átok, Mári!

Az asszony fújt, reszketett, mint a hirtelen befékezett gépkocsi és mesterségében támadta meg a mestert.

– Te asztalos vagy? Vagy ám!... Fuser, fótozó, aki még munkát sem mer vállalni, ha meg kell fogni a gyalut. A Muck néni koporsóját nem akartad elvállalni, ugy-e?

– Nem vállalok én koporsót, mert akkor k?zülünk temetnek valakit...

A lányok szótalan hallgatással nézték a jelenetet, mely után az asszonyság nekik esett:

– Persze, kisasszonyok lettetek. Mert olyanok vagytok, mint az apátok, nem kell a dolog. Csak a pucc, meg a flanc... De legalább meg tudnátok csipni valakit...

Primuszné lelkében egy zsirbafuló élet képe délibábolt, mely megmenti minden szegénységt?l. Finom szagok tolakodtak az orrába, pecsenyeillat, tortag?z, mely gazdag emberek konyhájáról szabadul el és csiklandozza a szegény embert. úgy érezte, méltatlanság esik rajta minden nagyebéddel, melyet mások esznek, minden selyemruha azért suhog a Szent Anna templomban, hogy ?t ingerelje. és ilyenkor felreszketett délibábos nagy álomjátékkal a megkívánt, megáhított b?ség, amely meghoz mindent, ami hiányzik, de aminek meg kellene lennie. Emeletes nagy házról álmodott és a ház k?rül sz?l? fog mosolyogni. A lányok híres kisasszonyok lesznek, akiket automobilon r?pítenek majd keresztül a városon a hercegek...

– Csak okosnak kell lenni, mondogatta, csak eszetek legyen...

A Primusz-kisasszonyok nagy karikaszeme csodálkozva bámult ilyenkor és Ica, a második, aki már er?sen k?zeledett a tizenhetedik tavaszhoz, felkuncorgott:

– Jaj de hercig lesz az a herceg...

Ica sz?ke volt és az apjára üt?tt. Szerette az édespálinkával t?lt?tt cukrot és a muzsikát. Egy hallásra megtanult minden nótát és este, amikor az anyja kinn pletykázott a kapuban, el?vette a citerát. Nagy, bánatos hangja bet?lt?tte a házat, kiszabadult a kaputorokból és a burgerek csodálkozva néztek ?ssze. Igy csak az ünnepi misén énekelnek a pesti kalaposdámák, amikor heged? jajgat bele az orgonába a kóruson és valami hosszúhajú ?regember vékony pálcikával csapkodja a leveg?t.

Stefi, a legkisebb, beleénekelt a dalba, fejletlen gyerekhangja azonban bátortalanul simult Ica énekébe. Csak tizen?t esztend?s múlt és gimnázistákkal kacérkodott a lányiskola el?tt. Egyébiránt az életr?l annyit tudott, mint a nénjei. Hogy egyszer elj?n értük egy herceg gépkocsin és el fogja r?píteni ?ket valamilyen palotába. Lévén kissé ostoba, szemtelenül bámult nagy kék gubószemével az eliramodó autókba és megállapította, hogy nincsen szebb mint egy lilaszín? karosszéria. és Ica nénjét utánozva halálos komolysággal mondá:

– Juj de hercig a herceg...

Manci, a legid?sebb, szintén várta a herceget, csakúgy mint a hugai. Várakozásában azonban valami türelmetlenség vala. Az anyja természetét ?r?k?lte és amikor titokban lesz?k?tt a pesti korzóra, nagy gy?l?lségek fakadoztak benne, látván, hogy az ?vénél drágább ruhák is vannak és nálánál csúnyább lányok k?rül hódolva keringenek ki?lt?z?tt fiúk. Igaz, hogy mikor végigment, minden szem rálobbant, a férfiak vágyakozva, az asszonyok csodálkozva néztek rá és elharapott megjegyzések r?pültek utána:

– Csodaszép gyerek... Gy?ny?r?...

Néhányan nyomába vetették magukat, de nem merték megszólítani. Mert valami hideg, fagyos lehelet, valami érthetetlen tiszteletet parancsoló tartózkodás sugárzott le róla. A gavallérok hiába próbálkoztak vele, minden szavuk, minden udvariasságuk lepattogott róla. Hidegen nézte végig barna szemével és egyszerre lehült minden kedvük, minden fellobbanásuk. A gyors sikerhez szokott lovagok lemaradtak, a rajongók nem mertek k?zeledni, de megjegyezték arcát, termetét és tanakodtak, hogy vajjon ki lehet. Mert kíséret nélkül járt-kelt, sohasem volt vele senki és mégis urilánynak látszott.

Nem volt ismer?se senki, nem tudta a nevét senkinek. Nem k?sz?ntek neki és ? sem k?sz?nt soha. Egyszer, amid?n a Fürd?-utcán a Lánc-híd felé ballagott, szembe került vele Primusz mester. Nyomban átcsapott a túlsó oldalra és onnan k?sz?nt. Alázatosan, tisztelettel, mint ahogyan a legjobban fizet? kuncsaftjainak szokott. és a leány kedves-komolyan, szertartásosan megbillentette fejét, kalapján meglebbentek a szalagok. Olyan volt, mint a rózsat?, melyet megringat a szél. Odahaza aztán kérd?re vonta az ?reget.

– Mondd papa, miért kerültél ki engem.

– Nem akarom, hogy miattam szégyeld magad. Rossz befektetés az iparos-apa...

A leány elrestelte magát, de Primuszné asszonyság rájuk csapott:

– Igaza van apádnak... Az ilyen ember csak szégyent hoz az emberre!

Primusz mester azonban megfelelt neki.

– Csak a leányaidra Mári, csak a leányaidra!...

Ezen aztán csunyán ?sszeháborodtak megint.

A Medve-utcában furcsa hireket meséltek az asszonyok az asztalosékról. úgy néztek rájuk, mint a csodára, ilyen embereket még nem láttak soha. A kis házakban, melyek egymáshoz simulnak, mintha félnének, hogy egyszerre csak megrohanja és felfalja ?ket a nagyváros, a terjeszked? bérkaszárnyasor, tiszták és régiek valának az erk?lcs?k. A háztet?kr?l pléhcsatorna nyult le és hordókba ?nt?tte a vizet, az eresz alatt tavasszal friss fészket tapasztott a füsti fecske. Oleander virágzott a tornácok el?tt, vadsz?l? futott a vén falakra. A kis kertekben zümm?g? melódiákat vertek ki szárnyukkal a bogarak és szakadatlan sorban kerülgették a verbénát, meg a violát. Egyszer? népek laktak az ?reg szobákban, melyekben csendes volt az álom és az élet, csak messzir?l morajlott be a nagyváros, ahogy zsongássá enyhülve elhozta a szél a k?rút szavát, ahol cs?rtetve rohant a villamos és csattogtak a patkók. Csendesek, rendesek, egyszerüek voltak az emberek, egyszerü szerelmek n?ttek a k?vek k?z?tt. órára mérték ki mindenkinek az életét, mindenki tett-vett, dolgozott. Birkózni látszottak a nagyvárossal, melyben ez a néhány utca olyan volt, mint az oázis a sivatagban. Kisváros-oázis a nagyváros homokjában, itt megakadt a számum, itt még volt szive mindenkinek.

Amikor Primuszék bek?lt?ztek, idegen szokások és erk?lcs?k keveredtek k?zéjük. Nem bírták elviselni az ?r?kké zsémbel?, nagyhangu asszonyt, nem tudták megérteni, hogy hogyan lehetnek hangos embereknek ilyen csodaszép leányai. Mert a legenda szerint csak a csendes, jámbor, istenfél?fajta népnek ad szépséget az úr, de csak akkor, ha karácsony éjszakáján születnek. és azon tanakodtak, hogy vajjon csakugyan nem karácsony szent estéjén születtek-e ezek a szép gyerekek, akikre Frau Krisztin kimondta a szentenciát:

– Ezeknek nem jó végük lesz...

Amit pedig Frau Krisztin mondott, abban mindig volt valami. Frau Krisztin ugyanis b?lcs volt, mint a vénasszonyok, akik sokat éltek valamikor. Ez a valamikor az ? esetében nagyon régen lehetett, mert a Csalogány-utcai kis szobában olyan fotográfiákat ?rz?tt, melyeken fehér waffenrokkot viseltek a nagybajuszú katonák és a kard a jobboldalukon fityegett. Daguerre mester lencséi azid?ben még kicsereberélték a jobbat a ballal és Frau Krisztin, akit akkoriban Krisztinkának hivtak, megesküd?tt volna, a férfiaknak a jobboldalon kopog a szive.

és dicsérte is a régenmúlt id?ket, melyek elszálltak, mint az ?szi szél szárnyán a vándormadarak. Hogy elmentek, magukkal vitték a fehérkabátos katonákat, kiknél szebb vitézek nem parádéztak a városban soha. Azóta megszürkültek a katonák és szidják a cifra életet. Elfogyott a fegyelem az ármádiából, nincs már olyan látványosság, mint a vessz?futás! Hej, hogy lehetett akkoron sírni a meghatottságtól és a megbotozott vitéz milyen hálásan nézett a Katharinákra és Krisztinákra! A mostan valók már a pénzestarsolyt nézik és nem tudják már a régi fegyverfogásokat. Nem prezentálják t?bbé a nehéz muskétát a vártán és a Fehérvári kapuk el?tt... Elmultak a katonák, a szép id?k, a tótok eltalicskázták már a mélytorku kapukat is. Ej, nem érdemes élni!

Hogy mégis élt, annak a természet volt az oka, meg Gerstl néni, aki jóféle füveket szedeget tavasszal a József-hegyen. A füvek elmulasztották a kólikát, meg a grippet, de fájdalom, nem hozták vissza t?bbé az ifjuságot. Az arcról lehervadt rózsa nem nyilik t?bbé újra és ami elmult, nem j?n vissza soha. Legfeljebb álomban, amikor a vén papagálysziveket is megérinti az aranysarus tündér, aki végigjárja lábujjhegyen a hálókamrákat. és reggelre kelve, el?kerül a kártya, meg az álmosk?nyv, mely mindenre tudott magyarázatot. A s?tét víz betegséget jelent, a kotlóstyúk szerencsét, a pillangó hütlenséget. Lúdhúst enni jó, mondá sokatjelent?en az álomfejt?, melyet Frau Krisztin megtanult hosszu évek során. és megtanulta a kártyarakást, melyet fiatalkorában bens? borzalommal szemlélt vala, amikor még szerelmes volt Vampuska gránátos szakaszvezet?be.

Vampuska szakaszával együtt régesrég bevonult a nagy cadre-hez, ahol bizonyára számonkérik, hogy mit cselekedett egy Chalupka Krisztin nevü hajadonnal, ki elutasítá szerelmét az istenfél? Tauber Ezaiás halászmesternek és pártában maradt. Pedig a Tauber mesternek háza volt a Gyorskocsi-utcában és sz?l?je a sasadi dül?ben s ? látta el borral a ?Noé bárkáját", mely száz egynéhány esztendeje úszik az Iskola-utcában nagyív? szivárvány alatt. Az a szivárvány a borból a szivekre is rászállott vala és nagytorku diákok énekeltek szép, bánatos bordalokat a nagyivóban...

Frau Krisztin kikopott mindenb?l, de mert állítólag látta Ferenc császárt Pozsonyban és sokat beszélt a vajszív? Ferdinandus úrról, kinek olyan feje volt, mint a lopónak, lassan-lassan elhittek neki mindent. Elhitték, hogy megfejti az álmot és kihámozza a j?vend?t. Hozzásurrantak tehát tanácsért a szerelmes leányok, hiába tiltották el róla a papok, kik anatémát mondanak Krisztin nénire. De tekintélyét nem tudták elrontani, kártyavetésre elj?ttek hozzá még a messzi Ferencvárosból is és néha nagyúri dámák parfümjét?l volt szagos a szobája, kik kétlovas kocsin j?ttek j?vend?t mondatni és tétován álltak meg az ablak alatt, melynek üvegje m?g?tt egy izzósziv? Coeur-királyné hirdette Frau Krisztin tudományát...

Ha kevés volt a szerelmes lány, meg asszony, akkor házról-házra járt kilincselni. Hordta az újságot, mert hiszen mindenkit ismert. Elújságolta, hogy pesti bagázs kezd átalszivárogni a nagy vizen és f?l kellene égetni a hidakat. Amióta hidak hajlanak át az egyik partról a másikra, nem lehet kibírni ebben a városban. A ?Három Koroná"-ba pesti népek hurcolkodtak és az ?Ezüstcsillag"-ban tejesboltot nyitott egy izraelita, aki meg fogja mérgezni a budai gyerekeket.

Hogy Primuszék átalj?ttek a hidon, szemmeltartotta ?ket. Mindenféle istentelen dolgot tudott meg róluk, hogy onnanátról azért kellett elk?lt?zk?dni?k, mert nem fizettek házbért és a kisasszonyok úgy páváskodtak, hogy a háziúr nem t?rte el t?bbé. és meger?sítette azt, amit amúgy is tudtak, hogy Primuszné asszonyság féltékenységgel gy?tri férjeurát és azok a szép lányok nem tanulnak otthon semmi jót.

– Meglássák, nem jó végük lesz szegényeknek...

Hanem amikor egy este belopódzott hozzá Primusz Manci, odáig volt a boldogságtól. El?vette a szekrény tetejér?l, a birsalma mell?l a kártyát és meg-megemeltetvén, a piruló leánnyal beszélni kezdett. A sarokban Cinci, a kékszem? fehérmacska hangosan dorombolt, a vénasszony hangja belestimmel?d?tt a dorombolásba. Titokzatosan fakadozott bugyborékolt a szó:

– A vizen túlról két férfi j?n... az egyik fekete, a másik katona.

Frau Krisztin mindig elégnek tartotta a jellemére azt, hogy katona. Aztán beszélt, hogy a fekete embernek sok lesz a pénze, a katonának pedig a szive. Amikor elment, mosolyogva állapította meg:

– Na, ez a vén boszorkány rosszul ismer engem!

és arra a fekete férfire gondolt, akinek sok lesz nagyon a pénze.

Türelmetlenül várta. Hogy elhozza a megszabadulást. Valahogyan úgy érezte magát odahaza, mint a szám?z?tt királylány, mint az elvarázsolt királykisasszony, akit valami haragos tündér parancsolt ide. és várta a megszabadító királyfiút, aki hatlovas hintón érkezik. Selyembaretta lesz a fején, a combján felemásszín nadrág, hosszu, kosaras kard cs?r?mp?l az oldalán és apródok hajlonganak el?tte, várván parancsát. Csipkerózsika jázminillatos meséje felh?z?tt k?rül?tte, el?nt?tte a vén boltíves szobát. Ezüsthúrú heged?n tündérek lakodalmi dalt muzsikáltak és álompillangók repültek át a leveg?n. álmodását Primuszné t?rte ketté, mondván:

– Jobban tennéd te is, ha valami után néznél...

Ilyenkor Manci ?sszerezzent. Tudta, hogy mit jelent. Valamikor irodába szánták valami kattogó gép mellé. Primuszné asszonyság minden nap tudott egy-egy példát, amikor a bankigazgató beleszeret a szép kisasszonyba. Csak olyankor mert el?hozakodni vele, amikor Ica nem volt jelen. Ica ilyenkor ugyanis felkuncogott, mire a ténsasszony elhallgatott és azt gondolta, hogy ez a leány olyan, mint az apja. Nincs el?tte semmi sem, ami szent volna és tegnap is szamárfület mutatott Muttermayer néninek, amikor észrevette, hogy a k?t?je alatt borosflaskát rejteget. Pedig Muttermayer néni tisztes asszonyság, akinek két háza is van és aki most polituroztatja azzal a pernahajderrel a sifonokat. Az a pernahajder Primusz mester volt, aki e pillanatban a ?Z?ld Hordó"-ban ült, mert amint mondá, bort inni csak ott lehet igazán. S?rt a ?Szomjas Pacsirtá"-ban, bort azonban a ?Z?ld Hordó"-ban igyék minden emberfia.

Primuszné most magára maradt volt Mancival. Ica, meg Stefi ugyanis az ablakban k?ny?k?ltek, ki-kihajladozva az utcára. Horgásztak, ahogy nevetve mondogatták. Horgásztak valamilyen lovagra. Mert volt válogatni való b?ven. Alig hogy bek?lt?ztek, máris letaposták a kockak?vek k?zül sarjadzó füvet a gavallérok. úgy beszállingóztak a csendes utcába, mint a virágra a pillangók. Ott hullámzottak f?l-alá, szerelmes szemeket vetettek a két bóbitásfejü lányra, akik lopva végigmustrálták valamennyit. Titkos tolvajnyelvet kalapáltak maguknak, mellyel aztán kicserélték egymással gondolataikat. Egyike-másika felk?sz?nt, de a két leánynak megmerevedett az arca és csendes lehüléssel konstatálták, hogy ezekkel nem olyan k?nnyü kezdeni. Ica is, Stefike is otthon voltak ezekben a dolgokban. Nem tanulták senkit?l; velük született. Kin?tt rajtuk, mint az aranyhaj, vagy mint az ovális k?r?m, mellyel olyan szivesen ?sszekarmoltatták volna magukat azok a gavallérok...

Ezalatt Primuszné nagy sóhajtással magyarázta Mancinak, hogy nehéz az élet, hogy valami után kellene nézni. Mert az ?reg Primuszt maholnap agyonvágja a bor, meg a pálinka, vagy valami felb?szített férj és akkor még nehezebbek lesznek az id?k. Primuszné alázatos szipogással kisérte mondanivalóját, melyet ezzel fejezett be:

– Valamit meg kellene már próbálni gyerekek...

Manci igazat adott anyjának. Hogy csakugyan kellene valamit próbálni, mert nem lehet kibírni idehaza ezt a muzsikát. Meg aztán a divat olyan gyorsan változik, hogy aranykeretü kocsin lehet csak lépést tartani vele. Mit csináljon ilyenkor a gyalogos kisasszony?

Vár valakit, akinek aranykerek? kocsija van, aki aztán felveszi a szépséges gyalogjáró kisasszonyt, hogy fel ne sebezze a lábát a nagy rohanásban. Ezt a b?lcseséget már Ica fogalmazta meg, kinek Manci h?ségesen beszámolt, hogy mit mondott az anyjuk. és panaszkodva fordult a hugához:

– Nem bírom ki sokáig ezt az életet...

Ica, aki k?nnyebben vette a dolgokat, vigasztalni kezdte:

– Egy-két hónap az egész... Van egy tervem, meg fogom vele bolondítani a férfiakat.

Hanem hogy mi az a terv, arról nem beszélt. Talán nem is volt neki. Csak úgy találta ki, hogy megvigasztalja a másikat, aki türelmetlen volt, mint az elkényeztetett gyerekek...

De amikor Stefivel magukra maradtak, csodálatos éleslátással magyarázta a dolgokat.

– Mi el vagyunk temetve ebben a zugban, Stefike. Nagyon rossz helyen lakunk!

Aztán programot adott. Hogy ezután mindig oda kell járni, ahol sok az ember. Ahol látják ?ket és ahol ?k látnak másokat. Mert, aki nem vesz észre senkit, azt nem veszi észre senki, ha még olyan gy?ny?r? is az arca, meg a n?vése. és a legk?zelebb való vasárnapon ki?lt?ztek mind a hárman. Csak iparoskisasszonyok tudnak ki?lt?zni igazán. Vasárnap délel?tt?nkint elsuhognak az ember el?tt. Egyszer?ek, de hófehér a ruhájuk és rózsavíz-illat párázik nyomukba. Meg lehet ismerni ?ket: minden új és vasalt rajtuk. A fehér ruha még merev egy kissé a keményít?t?l, a lakkcip? glancos, mint a frissen vert ezüsttallér, vagy mint az ?reg urak lepomádézott haja. A kalap vadonatúj és rózsaszín? szalag vagy muskátliforma virág van rajta. A naperny?t nem értetik a f?ldre, nehogy megkarcolódjék a koptatója. Mert csak az vasárnapi, ami új, ami vasalt. és vannak csodálatos új ruhák, melyek esztend?kig újak maradnak szent kultuszában a vasárnapoknak. Régi emberek, régi erk?lcs?k villódzanak ki az ilyen ruhákból, kik épp úgy elfogynak, mint az ?szi levél a gesztenyefáról, vagy mint az ódon házak az új városban, ahol csupa olyan ember lakik, aki másutt született...

A Primusz-kisasszonyok azonban nem voltak ezek k?zül a ki?lt?z?ttek k?zül valók. Ruhájuk új volt, de nem kiabált. Diszkréten ?ml?tt keresztül karcsu derekukon a sz?vet, a szinek harmónikusak voltak. Csak egy jól elhelyezett szalag képviselte a fantáziát, a felkiáltójelet, mely ott van minden álomember életében. és finomak, diszkrétek, elegánsak voltak ezek a gyerekek. Amikor kiléptek a kapun, megcsattantak a rácsok a zsalugáteren és a sóvár pugrisszemek tágranyiltak a csodálkozástól. A három lány olyan volt, mint a májusi szélben ringatódzó rózsavirág. Muttermayer néni nem restelt utánuk hajolni és csendesen megjegyezte, mintha félt volna, hogy valaki rossz néven veszi:

– Princessin... Mint a hercegn?k...

Manci g?g?sen, ?ntudatosan, de mégis finoman lépkedett, Ica lányos és vidám volt, Stefike pedig fürgén siklott nénjei mellett, mint a síktengeri torpedónaszád. Manci a Csalogány-utca sarkán megkérdezte:

– Hová menjünk?

Ica mosolyogva felelt:

– Meghódítani a világot...

és megindultak, mint három szerencselovag megvívni a harcot az életért és a mesebeli kincsekért. Amerre mentek, utánuk fordult mindenki. Nagy csodálkozással, kiváncsisággal. és a lépésük nyomán kérdések fakadoztak, hogy kicsodák ezek a lányok. Még azok is, akik tudták a nevüket, így feleltek:

– Hercegkisasszonyok...

Ica a várba vezette a kalandor-csapatot. Manci csalódottan kérdezte:

– Miért j?ttünk ide? Hiszen itt senki sincsen...

Ica leintette.

– Manci, te nem értesz ehhez. Igenis, itt vannak azok, akikkel érdemes valamit kezdeni. Ezekben a házakban laknak a hercegek!

és bejárták az üres utcákat, melyekben felkopog az ember lépése, amelyekben végigterjeszkedik a csend. Boltíves kapuk torka ásit az unalomtól: sok évet és embert láttak hosszú életükben. és az évek, meg az emberek olyan egyformák, hogy megunják ?ket az ablakszemek, melyek hályogosak az aláhulló csipkefügg?nyt?l és csak este fényesednek meg, amikor kigyullad a csillárok lángja és két marékkal szórják kifelé a sugárt és fénypillangókat táncoltatnak a szemk?zti falon. Ica elképzelte, micsoda meleg kályhák állanak a sarkokban és mekkorát lehet aludni a csendben. Mert odahaza már hajnalban megszólal Primusz mester füttye, aki a kakasokkal kezdi a munkát. és a gyalu néha felvijjog a nedves deszkán, ilyenkor aztán megszakad a legszebb álom is.

és elképzelte, milyen pompásak lehetnek azok a meleg, boltíves fészkek, melyeken keresztülszárnyal a selyemruhasuhogás és amikor a zeng? szavu órák muzsikálni kezdenek, szelid álom száll a szívre. A k?bálványos, cimeres kapuk m?g?tt valami diszkrét némaság ült, a t?lgyfakapuk hallgattak és fényesre mázolt hintókat rejtegettek. Ica pedig bomlott a szép kocsiért, az ütemesen csattogó lovakért, szerette a parádésinasokat, akik után megfordultak az emberek.

Ahogy ott lépkedtek a kockak?veken, meg-meglebbentek a függ?ny?k, ezekben a hideg, cirádás palotákban mégis volt élet. Ica rámutogatott egyikre-másikra:

– Látod, ezt elfogadnám...

Manci helyesl?en bólintott. Neki nem terjedt a fantáziája tovább a hatszobás lakásnál, de a hintónak eléje tette az automobilt, melynek ülésén el lehet nyúlni kényelmesen, mint a macska. Stefi azonban ellentmondott. Neki elvei voltak:

– Ica, te nem vagy elég modern lány. én csak villában érezném jól magam.

A járómüvek kérdésében Mancival tartott és e k?rül nagy vita keletkezett. Elfelejtkeztek mindenr?l és belemelegedtek a beszédbe. Arcuk kipirult, szemük kiragyogott. Lábuk elé aranysz?nyeget terített a nap és a szél a bástyáról behozta ?lében a katonamuzsikát. A ritmus egyszerre fiatal vérükbe szállt, megrezdítette szivüket. Kimentek a muzsika után. A bástyán nyujtózott a tavasz és z?lddel csipkézte ki a gesztenyefákat. Emberek hullámzottak a sétálóuton és a pavillonban cseh katonák fújták a trombitát és valami cvikkeres karmester dirigálta a bécsi valzert.

Hogy alakjuk belerajzolódott a fasorba, minden szem rájuk tapadt. A férfiak csakúgy bámulták ?ket, mint az asszonyok. A szemekben meglepetés és bámulat égett, csodálkozás és kérdezés. Hogy vajjon kicsodák lehetnek? Idefenn ugyanis mindenki ismerte egymást. Akiknek kitértek és akikre alázatosan pislogtak, azok ott laktak azokban a palotákban, melyekre Ica úgy rájuk éhezett. Hosszún?vésü emberek voltak és a szemük a f?ldet seperte, mintha elveszített tallérokat kerestek volna. Pedig annál is drágábbat kerestek. Finomrajzu asszonyi bokákat, s ha találtak egyet, feljebb csusztatták nézésüket. Mert az asszony a bokájánál kezd?dik és a k?rme hegyén fejez?dik be.

Hogy a Primusz-kisasszonyok végigringatták magukat, azok a nyakigláb urak egyszerre megelevenedtek és nem restellték meggyorsítani hüv?s járásukat, hogy el?lr?l is megbámulják ?ket. Otthagyták asszonyaikat, akik ?rd?gpofáju kutyákat rángattak zsinóron és lenyelték szájuk szélét, nehogy a világ mosolyogni lássa ?ket. Amikor észrevették a Primusz-kisasszonyokat, ?sszenéztek:

– Vajjon micsoda emberek ezek?

és titokban ?sszehasonlították azokkal a vidám, mindig nevet? személyekkel, kik faszinházakban csicseregnek és akik megmentik ?ket nyáron attól, hogy feleségek legyenek.

De az ?sszehasonlítás nem állt meg. Ezek valahogyan mások voltak. Tisztábbak, szebbek, egyszerübbek.

Ica, meg Manci nem néztek sem jobbra, sem balra, mégis mindent észrevettek. és halk, gyors, r?vid megjegyezések pattogtak a szájukon:

– Láttad?

– Láttam.

– A lába...

– Csatahajó!

– A nyaka...

– Faschirozott...

Ez a megjegyzés egy f?hadnagyra vonatkozott, akinek a haja, szeme, arca egyszín? és fakó volt. Kezei a térdéig fityegtek és a jelentéktelen emberek kakaskodó ?nbizalmával billegett. Atillájának hosszú volt a nyaka, hogy eltakarjon hátul egynémely forradást. Az ilyen sebet nem párbajban kapja az ember, mondotta Manci megvet?en és amikor a huszár bemutatkozott, h?v?sen, fagyosan mérte végig. A három lány jéggé meredt abban a pillanatban. Schinoglné, aki f?lszuszogott a Medve-utcából lányai ellen?rzésére, legalább így beszélte. A szegény, fakó katona, mint a megs?rétezett barázdabilleget?, elrebbent mell?lük és zavartan p?d?rte bajuszát.

A lányok meg voltak elégedve a bemutatóval és Ica, aki a legjobb esz? volt k?z?ttük, magyarázni kezdett:

– Az els?, hogy észrevegyenek, a második, hogy megismerjenek... Aztán j?n a t?bbi...

Hogy az a t?bbi mit jelentett, azt elzokogta nekik naponta Primuszné asszonyság. Jelentette a jólétet, a gondtalanságot, a szabadulást. Abban egyetértettek mind a hárman, hogy otthon nem lehet sokáig maradni. Még Stefi is kit?rt néha-néha:

– Nem bírom itt ki sokáig.

Ica azonban rápirított.

– Te fogd be a szájad. Neked még négy éved van. Az els? a Manci!...

Ebben aztán megegyeztek valamennyien.

Valahogyan a vérükbe edz?d?tt a fegyelem, hogy egyiknek nem szabad a másik elé ugrania, pedig Primuszné asszonyság nem bánta volna, ha akármelyik kezdi. De Ica, aki a legeszesebb volt, leintette:

– Maga nem ért ehhez!

Ilyenkor aztán elhallgatott. Pedig ugyancsak lett volna beszélnivalója, mert Primusz mester lassanként kipoliturozta a kopott szekrényeket, kireparálta a foghijjas intarziákat és napokig hevert érintetlenül a gyalu. Mind sz?kebbek lettek az ebédek és a mester a ?Szomjas Pacsirtá"-nál rovásra szopta a mámort, mely megvigasztal mindenekért. és amikor hazaj?tt, nótára stimmelt szájjal, elkezdett beszélni arról a százfiókos szekrényr?l, melynek a rajza ott van a fejében és nem hal meg addig, míg ?ssze nem illeszti pompás diófából... és beszélt lángoló magabízással, lelkesedéssel:

– Hej, akkor látjátok csak miféle asztalos vagyok!

Egyel?re azonban nem láttak semmit. Csak azt, hogy Primuszné asszonyság csendes sóhajtozással kinyitogatja a szekrényt és kiveszi a szegényes aranyholmit, a smukkot, amelybe valamikor f?l?sleges pénzek huzódtak meg. és kék, meg sárga cédulák kerültek a kark?t?, meg az ?reg k?s?ntyü helyére, melyet soha nem viselt senki, úgy hogy egészen elbágyadtak benne a k?vek.

A lányok észrevették a csendes m?veletet és elkeseredtek. Kivált a Manci, aki a legérzékenyebb volt. és csendes megadással mondotta húgának:

– Te, én apróhirdetek! Belépek valahová!

Ica erre felpattant.

– Micsoda? Ilyen piszlicsári módon akarod kezdeni?!

és leszidta kegyetlenül. Odakergette az ablakhoz, amelyben haragosv?r?s muskátli lángolt és néhány bágyadt cinerária mutogatta sokszinü szirmát. Az ablak alatt férfiak sétáltak, jól?lt?z?tt fiúk, kiknek nadrágja úgy hasította a leveg?t, mint a g?zvés? a fát. A három lány megjelent egy-egy pillanatra a virágok m?g?tt: nem mosolygott, de nem is vágott szigoru arcot. Ica dirigálta ?ket, róla az volt a legenda, hogy már ?téves korában értett a férfiakhoz.

A legendában lehetett valami, mert az els? pillanatban tisztában volt a tereppel. Csak egy r?vidke percre hajlott a muskátli virágra és észrevett mindent. Csendes felhangon, mint valami hadvezér, kioktatta Mancit:

– Látod azt ott jobbról... Most megy el a Fekete Medve el?tt... Az nem számít, pedig a legcsinosabb. Csak írnok, de jól tud a szabója nyelvén beszélni... M?g?tte az a másik, jó lesz tartaléknak: fogalmazó a városnál. Az a pepitanadrágos utálatos, de melegen kell tartani. A Groll Fábián fia a Krisztinából.

Erre a névre bizonyos megillet?dést éreztek a lányok, mert Groll Fábián épít?mester volt és teleragasztotta a várhegy oldalát ízléstelen nagy hambárokkal és bérkaszárnyákkal. A gólyanyaku házak az ? keze alatt n?ttek és az üres t?zfalakra félholdat, meg csillagokat pingált cinóberrel. A félholdnak hegyes orra és éhes szája volt, mellyel vigyorgott, mint a timárok a szentmihályi vásár után. és az emberek azt mondogatták, olyan a nevetése, mint a szerencséskezü épít?nek, kinél nem volt gazdagabb ember Budán...

Fia titokban Garainak hivta magát, de a vén sváb el?tt nem merte megtagadni apai nevét. Nem is tagadhatta, mert úgy hasonlítottak egymásra, mint t?k a t?kre, veréb a verébre. A fiatal Garainak ugyanannyi szepl? lángolt az arcán, mint az ?reg Grollnak, aki büszkén jelentette ki:

– Az én fiam a legszebb fiú Budán. Minden szem szepl?je ?tezer forint...

Voltak tehát anyák, akik megvesztegették Gruberl nénit, Groll Fábiánnak ?reg cselédjét, hogy számolná meg a foltokat. Hozzátették, hogy csak finom b?r?n jelennek meg ezek a pettyek. és Gruberl néni kijelentette, hogy nagyobbfajta van háromszáz és kisebb lehet vagy kétannyi. A kisebbeket csak ezer forintra becsülték, de még így is kikerekedett a millió.

Garai-Groll valamelyik vasárnap délel?tt látta meg a Primusz-lányokat. úgy bámult rájuk, mint Szent Vendelin ?krei a püsp?ksüvegre. Az els? pillanatban akkorát dobbant a szive, mintha Fábián papa egy Garai névre szóló vizitkártyát talált volna megint. A lélekzete elfult és halszínü szeme megtelt csodálkozással. Igy nézhette az ?reg Groll az els? négyemeletest, az els? cinóberfélholdat, az els? csillagot a t?zfalon, az els? százezret a takarékban. Pedig azokon a dolgokon nem is volt semmi csodálkozni való: maguktól j?ttek. De ezeket a lányokat a tündérek küldték, akik néha megtréfálják az embereket. és Garai-Groll Gusztáv úr egyszerre lángra lobbant, mint a száraz r?zse ?k?rsütéskor. Nagy hájas szíve tovább kalapált és hol az egyiket bámulta, hol a másikat. Még Stefikének is jutott a bámulatból, pedig ? még nem volt számbavehet?.

Garai-Grollnak kett?s volt az élete, mint a neve. Az egyiket az ?reg Groll tartotta a kezében, aki voltaképpen a fián keresztül maga élvezte az életet. A szepl?s, nagyvállú gyerek azokba a kávéházakba és budai nagyvendégl?kbe járt, amelyekbe az apja dirigálta és – amelyekbe az ?reg járt volna, ha fiatalabb lett volna vagy harminc esztend?vel. Merev, sz?gletes leányoknak udvarolt, a Trost-kisasszonyokkal táncolt a l?vészbálon. Fagylaltot evett a régi Augusztnál és galambot tenyésztett a Zugligetben. Jó viszonyt tartott nagybátyjával, a kéménysepr?mesterrel és a t?bbi nagypénzü polgárokkal, belenyugodott abba, hogy egyszer csak el fogja venni a Trost Klárit, akinek majdnem ugyanannyit ért minden szepl?je, mint neki, s nem is volt sokkal kevesebb.

Az ?reg Groll meg volt elégedve a fiúval:

– Derék gyerek, nem félek kezére adni a pénzt!

Arról, hogy fiának – mint Garainak – második élete is volt, nem tudott. Talán megüt?tte volna nyomban a guta. Az a másik élet odaát folyt le Pesten, a kávéházban, ahova bécsi szabású ruhában és galambszín keszty?vel járt. és Pesten folytak le apró szerelmei, melyek elviselhet?vé tették budai énje életét. A kis Gloriett kék szeme már messzir?l nevetett, ha meglátta az ? elefántját, a szív-utcai háromszobás, lépcs?házra nyíló lakás diszkréten elrejtett mindent. Itt gy?ngy?z?tt a pezsg? és három szál cigány heged?lte Gloriett dalait, melyek arról szóltak, hogy nincsen szebb a szerelemnél.

és Garai hozzárikkantotta:

– A pesti szerelemnél!

A t?bbit már csak hozzágondolá. Hogy Budán nem érdemes szerelmesnek lenni, mert ott füstszagúak és szepl?sek a leányok és a nagybácsik arról beszélnek, hogy nincsen utálatosabb valaki a puccos asszonynál és a Horváth-kertben f?l kéne égetni a színjátszó bódét, mert megrontja az erk?lcs?ket...

Garai valósággal gy?l?lte Budát, a templomtornyokat, melyek úgy nyujtogatták nyakukat, mint a nagynénik, amikor észreveszik az utcán, az ablakokat, melyek mintha a Groll-rokonság és ismeretség kémked? szemei volnának. és Budán csendesen, illedelmesen lépkedett mindig, nem leskel?d?tt asszonyok után, s hálásan gondolt a vén Dunára, mely elválasztja Pestet Budától, hogy még a szele is nehezen tolakodik által. Meg volt gy?z?dve róla, hogy Budán nincsenek szépasszonyok és Gloriettek, a pezsg?, mit a Filában t?ltenek, hamis, a mosoly, mely az arcokra rajzolódik, savanyú és csak azért k?sz?ntik egymást az emberek, mert félnek egymás szájától.

Néha, amikor nagyon sok tüzet kergetett ereibe a pezsg?, megvallotta Gloriettnek:

– Budán nem lehet szerelmes az ember...

Arra gondolt, hogyha az ?reg Groll megúnná az életet és a Kriegspartit a Gerlicénél s elmenne lefeküdni a Farkasrétre, nyomban átalhurcolkodna Pestre, ahol van élet és van szerelem.

Amikor el?sz?r meglátta a Primusz-kisasszonyokat, megd?bbent. Ezek csak pestiek lehetnek. Nem merte nyomon kísérni ?ket, mert a Trosték túléberek voltak és éberségük miatt beleszaladna az ?reg Groll tenyereibe, melyek még kérgesek voltak a malteroskanáltól. Amikor azonban harmadszor is ugyanazon a helyen találkozott velük, nem bírta megállani. Messzir?l, hogy senki észre ne vegye, utánuk ballagott. és megállt a lélegzete, amikor látta, hogy eltünnek a vizivárosi sikátorokban, becsapnak a Medve-utcába, ahol aztán elnyelte valamelyik ház.

Hogy melyik, nem tudta megmondani, mert budai énje nagyon bátortalan volt, nem bírta elviselni a nagy kockázatot. De a szerencse még Budán is elkezd néha mosolyogni s ezúttal Frau Krisztin ?reg alakját ?lt?tte magára. Frau Krisztin laposat és alázatosat mosolygott:

– Oh, csakhogy erre is jár, Gusztl... nagyságos fiatal úr...

A vénasszony majdnem er?szakkal húzta be magához. Levelet kapott ugyanis valahonnan. Nyomban el?vette okuláriumát és nekiült a bet?knek. A mesterség azonban sehogy sem akaródzott menni, nem bírt a szarkalábakkal, melyek olyanok voltak, mint amikor a frissen hullott havon két szerelmes kakas vitézi tornára száll. Utoljára akkor olvasott írott bet?t, miel?tt Vampuska szakaszvezet? utoljára kért tíz váltóforintot k?lcs?n, hogy hazautazhasson Csehországba az anyja látására. Ott is maradt a gazember, ha nem is az anyjánál, hanem Viszkocsil Mária hajadonnál, kit feleségévé t?n annak rendje és módja szerint.

Az a levél ott sárgul valahol az almáriumban, bet?i elfakultak, az írásból nem látszik semmi, csak ez a két szó:

– 10 Schein Gulden...

Vampuska ugyanis megnyomta azt, amit fontosnak tartott és úgy látszik az egész episztolában egyedül a tíz sájn-forintot taksálta lényegesnek. Vampuska azonban szabályos, glédába sorakozó bet?ket vetett (a csehek már azid?ben is irodában voltak), ezek a bet?k azonban úgy d?ltek ide-oda, mint azok az emberek, kiket az er?s Tóni kiakolbólított a Szomjas Pacsirtá-ból.

Hiába er?lk?d?tt, hogy megfejtse, sehogy sem akartak szavakká illeszkedni. El szerette volna olvastatni a sarki f?szeressel, de ez a tekintély meg az üzlet rovására esett volna. Mert ugyan ki hisz az olyan kártyavet?nek, aki nem tud még a jelenben sem olvasni?

A fiatal Groll kapóra j?tt. Frau Krisztin bejáratos volt Fábián úr házához, aki hitt az álmokban és a csodákban, melyeknek magyarázója Krisztina néni vala. Rácsapván a fiatal úrra, mint a kánya, reábízta a nagy feladatot. Garai-Groll itt budai ember volt, és nem tagadhatott meg semmi szívességet a budai népekt?l. Egy szuszra elfújta a levelet, melyet Francen Magdolna asszonyság írt a ?Három Koroná"-ból. A levél r?vid volt és szólt vala imigyen:

Tisztelt Frau Krisztin. Látogasson meg valamelyik délután négy órakor.

Amikor Groll úr (a fiatal) befejezé az elolvasást, Krisztina néni keményen hálálkodott. De Groll úr (a fiatal) kettét?rte nagy hálálkodását:

– Mondja, Frau Krisztin, ki az a három gy?ny?r? lány, aki valahol itt lakik?

Krisztina néni égnek emelte szemét:

– A három galamb?! Oh, Gusztl, ha maga tudná!

és egyszerre kibuggyant bel?le a szó, mint a megfúrt hordóból a bor. Groll úr valami nagy melegséget érzett belül, a melle áthevült, a feje g?zben f?tt. Pesti és budai énje el?sz?r csaptak ?ssze, pedig ennek el?tte jól megfértek egymással. A pesti Garai azt mondta a budai Grollnak: én nem kezdek ki senkivel Budán, mert mit szólnak a Trost-kisasszonyok. A budai Groll ellenben nagyban fogadkozott, hogy itt tisztességes szándékról vagyon szó. és míg így vitatkozott egymással Garai és Groll, Frau Krisztin keményen fogadkozott, hogy az a három galamb olyan fehér, mint azok, melyeket Groll úr tenyészt a Zugligetben. Három búbos galamb, akikb?l jó feleség válhat, de arra is jók, hogy az ember, – hogy is mondjam, – megsímogassa az arcukat.

Groll úr olyan cselekedetre ragadtatá magát, melyet a pesti Garai súgott neki. Húsz koronát nyomott Frau Krisztin kezébe. Nem rossz jóban lenni ezzel a vénasszonnyal, aki becsoszog még a galambdúcba is és hozzáédesgeti a legszebbet, a legbúbosabbat.

Groll úr úgy találta, hogy Manci a legszebb. A legbóbitásabb, a legfehérebb, mert sehogyan sem hasonlított vala a budai kisasszonyokra, kik sz?kék és feszesre van fonva a hajuk. és ott leskel?dék félénken, bátortalanul a Medve-utca sarkán (a budai Groll félénk természet? vala), majd elszánta magát (ilyenkor f?lébredt a pesti Garai) és elsétált a Primusz-kisasszonyok ablaka alatt. Eleinte egyszer, majd kétszer és végül már nekibátorodva f?lhúzta Garai galambszín kezty?jét, rezedaszín? nyakkend?t k?t?tt és Muttermayer néni nagy d?bbenetére odacsatlakozott a rajongók k?zé, kik k?zül kivirított, mint a pipacs a búzából.

Ica vette észre el?sz?r Groll-Garai urat, Krisztina néni sietett beujságolni a legújabb lovagot. és amikor megjelent a Medve-utcán, mindig odaküldte az ablakhoz Mancit:

– Mosolyogj már egyet arra a szepl?s elefántra...

Manci engedelmesen hajlott ki a muskátli f?lé és a t?bbi lovagok nagy megbotránkozására Groll úr felé hintett egy óvatos, mégis meleg mosolyt. A t?bbi lovag, a f?hadnagy és a statisztikai számgyakornok gyül?lk?d? pillantást vetettek Groll urra s csodálkozva, érthetetlenül bámultak Mancikára. ?k még nem tudták, hogy minden szepl? t?bbet ér, mint a Medve-utca egy-egy telke házastul, mindenestül...

Hanem Frau Krisztin ugyancsak megd?bbent, amikor Groll úr (a fiatal) magára hagyta a levéllel, meg a húsz koronával. Nem a húsz korona d?bbentette meg, mert az ember nem attól a pénzt?l ijed meg, melyet a markába nyomnak. A Francen Magdaléna ijesztette meg. Ez a Francen Magdaléna gyanús hírben állott a budai polgárok el?tt. A Három Koronába nem is igen mertek kíséret nélkül engedni fiatal leányt. Azt beszélték a sikátorutcákban, a cikóriaszagu kávémérésekben, hogy Francen Magdolna galambokkal kereskedik.

Francen Magdolnának tánc- és illemiskolája volt. Nála még régi táncokat is tanítottak, amelyeket ?reg dámák és vén kisasszonyok is lejtettek valamikor a redutban. Popelka úr volt a mestere a táncnak és segédje Knill Erazmus álla alatt állandóan heged?t szorongatott, lévén meggy?z?dése a mesternek, hogy csak heged?re lehet igazán ringatódzni. Az egyik lábával a taktust verte, állával bólogatott, a heged? pedig nyafogott, mint az álmos gyerek...

A tánciskola csak szeptemberben nyilt meg az Ezüst Csillagban, de Magdolna kisasszony már a nyáron szétküld?tte a meghívókat. és bár féltették t?le leányaikat az anyák, mégis elküld?tték (nagy fedezet alatt), mert az volt a legenda, hogy a táncleckéken fiatal hercegek jelennek meg inkognitóban, na és az ember sohasem tudhat semmit. A szerelem már nem egyszer tett csodát.

Frau Krisztin felcsoszogott a várhegy oldalára, benézegetett a nyitott ablakokon, melyek m?g?tt szabályos élet folyt. Egyenletesen, mint az alvó ember lélekzete. Az asszonyok himz?rámára hajlottak és sokszínszárnyú pillangókat varrtak ki selyemmel, a leányok pedig etüd?ket zongoráztak, melyeket valamikor egy cseh karmester komponált és álmos ?szi délutánok hangulata ült a billenty?kre. Frau Krisztin szomorúan állapította meg, hogy az emberek nem változtak, csak ? lett ?regebb. Amikor Vampuskával sétálgatott az ?zvegyek utcáján, ugyanazok az etüd?k leveg?ztek ki az ablakokon és ugyanazokat a pillangókat hímezték az asszonyok...

A Három Korona ott állt az ?zvegyek utcájának homlokán, a bástyák alatt. Valamikor vendégfogadó volt és három korona begyeskedett a kapubolt f?l?tt. A három korona most is megvolt, de aranyozásuk lekopott. Lemosta az id?, lemosták a bús ?szi es?k, melyek nedves tenyerükkel csapkodják a házakat.

A Három Koronából eltünt a fogadós. Eltüntek a vendégek, a kocsiszínben nem vesztegelnek a pántos úrihintók, a szénapadlás ajtaján berozsdásodott a lakat és állandó lakók telepedtek meg a boltíves szobákban. ?reg kisasszonyok beszéltek naphosszat az Arapapagállyal, ?reg svarcvaldi órák kakukolták az elszálló id?t. Nehány pesti ember bújt meg a vén szobákban, remélvén, hogy a hitelez?k nem tudnak megbírkózni a hegymeredekkel...

Frau Krisztin tisztességtudóan k?h?g?tt Magdolna kisasszony ajtaja el?tt. Csak azután merte megnyomni a cseng?t, mely élesen berrent meg és az egyetlen új dolog vala a házban.

Magdolna kisasszony maga nyitott ajtót. Magas, g?mb?lyü személy volt, a haja színezüst, de s?r?. Az arca fehér és ránc nélkül való, de az ?regség rajta ült nyakán meg húsos kezén. Selypítve beszélt és rejtelmesen suhogtatta ruháját. Amikor bevezette Krisztinát a bels? szobába, Aralóra, a papagály elrikoltotta magát:

– Jó reggelt excellenc! Jó reggelt excellenc!

Magdolna kisasszony leültette Frau Krisztint s miután elhallgattatta az indiszkrét papagályt, beszélni kezdett:

– Frau Krisztin, három csodaszép gyerek van a maga utcájában!

– Három galamb, – mondotta Krisztin néni.

– Az a három galamb kellene nekem az iskolába. Hozza el ?ket ide. Tudja, a kegyelmes úr sokszor benéz a tánchoz. Minden esztend?ben kell, hogy keressek néhány szép gyereket, akik ?szt?ndíjat kapnak. Tudja, a kegyelmes úr nagy gavallér és szereti a szépet...

Krisztina néni kimerít? tudósítást adott. Amikor elment, Magdolna kisasszony bankjegyet csúsztatott a markába, Aralóra pedig recsegve trombitált:

– Au revoir excellence! Au revoir! Au revoir!